1. Fejezet- 1. Rész

Köszöntök Mindenkit, íme az 1. fejezet :) Remélem tetszeni fog a történet, de előre szólok, hogy a romantika ebből a történetből kiesik... azért bízom benne, hogy valaki elolvassa :) Ja, és a helyesírási hibákért előre elnézést kérek, igyekszem utólag kijavítani, de lehetséges, hogy átsiklott a szemem egy hibán. A dizit illetően: őszintén szólva szerintem elég béna, de sajnos ennyit tudtam összehozni :)

Jó olvasást!

 

Egy erdőben lehetek, érzem a növények émelyítő illatát, bár nem tudom biztosan megállapítani, mert nagyon sötét van. Halkan, de mégis észlelhetően egy vízesés csobog a közelben...és akkor meghallom a legrosszabb dolgot,amit sosem akartam hallani. Egy fiú fájdalmas, elhaló kiáltása. Egyből rohanni kezdtem a hang irányába. Iszonyatosan lassan futok, ráadásul a bordámba nyilalló fájdalom sem könnyíti meg a helyzetem. Ekkor kiérek egy tisztásra, és meglátom Őt. Egy balta van a szívében, de utolsó lélekjelenlétével még észrevesz, mintha azt sugallná a tekintete:  „Sajnálom” . A vér lassan szivárgott át fekete melegítő pulcsiján. A következő pillanatban a teste hanyagul a földre esik, és egy ágyúdörgés jelzi, hogy már nincsen többé...

Sikítva ébredek fel, kapkodva veszem a levegőt és akkor esik le hogy ez csak egy rémálom.  Lassan, remegve felülök az ágyamon, és még mindig remegve nézem az órát: hajnali fél 7. Végigfut az agyamon, hogy teszek egy kísérletet a visszaalvásra, de nincs kedvem visszacsöppenni rémálmaim valamelyikébe. Finoman lecsusszanok az ágyamról és belebújok bolyhos papucsomba. Kicsoszogok a tágas nappaliba, és kinézek a hatalmas ablakokon. Még sötét van, de a Kapitólium káprázatos fényei kivilágítják a várost. Ez az otthonomra emlékeztet. Az 5. körzetben is hasonlóan ki vannak világítva az utcák, csak kisebb mennyiségben. Persze mindenki éhezik, de legalább fényünk mindig van, már ha ez számít valamit. A szerencsésebbek, az  1., 2. és a 4. Körzetben kevesebb az éhező ember, mint többiekben, de a 10., 11. és a 12. körzet van a legrosszabb helyzetben. Erre a gondolatra savanyúan elmosolyodom, mert a Kapitóliumban, a jelenlegi otthonomban mindent megkaphatsz, amire vágysz. A legkülönfélébb ételek, italok, csodálatos épületek, és akkor nem is beszéltem a luxusról. Szolgálók hada lesi minden kívánságod, egy gombnyomás, egy szó és amit kérsz, az a tiéd. A lámpák feloldása egy taps, leoldása két taps. A legnagyobb probléma talán az, ha késve érkezik meg a kagyló szállítmány, vagy valamelyik gazdag ember nem tudja eldönteni hány száz embert hívjon meg a partyjára.  A többi győztes azt mondja, amióta én visszajöttem az Arénából, a pokol legmélyebb pontjáról, az 5. körzetben kevesebben haltak éhen...

Szokásosan kezdődik ez a nap is, az egyik szolgáló már el is készítette a kávém. A 20-as éveiben járó, egész helyes fiú, hatalmas kék szemeivel már a kezembe is adta a forró italt, és meleg mosollyal üdvözöl. Szegény srác, nem tudom mit tehetett, amiért Avoxot csináltak belőle. Ez egy elég elterjedt „büntetés” a Kapitóliumban. Kivágják a nyelvét, és szolgává teszik. Borzalmas. Még egyel több bűn a listájukon.

-          Jó reggelt! – üdvözlöm kedvesen. Már elég régóta ismerem, de sajnos nem tudok róla lényegében semmit.  Megkérdezhetném, hogy van, talán egy biccentéssel tudna válaszolni,  de akkor őt büntetnék meg, nekem meg már elegem van abból, hogy mindenki miattam szenved.

Leülök a vörös bársonykanapémra, és ott szürcsölgetem a kávém. Körbenézek a szobában. Halvány narancssárga falak, zöld függönyökkel. Méregdrága lámpa pontosan egy méterre egymástól. A kanapé előtt egy kis dohányzóasztal. Jobb oldalon van az étkező, 6 zöld, méretes székkel, középen pedig az üvegasztal. Többnyire egyedül eszem, de ha esetleg vendég érkezik, legyen hely bőven. Balra fordítom a fejem, és megpillantom a könyvespolcot. Az egyetlen dolog, amit én vettem a lakásba. Többnyire a régi világról, a háború előtti életről szólnak a könyvek: Panem a lázadás előtt, A régi világ. Mindig is érdekelt, hogy miért szakadt meg a béke a Földön. A lázadás okát persze senki sem fejtette meg eddig, vagy nagyon jól titkolják. Előttem mindenféle mintázatú festmény. Megakad a szemem az egyiken. Drágalátos Snow elnökünk rezidenciájának fényképe. Nem értem, miért nem vetettem le idáig. Talán mert tényleg elég jól berendezte. Bár nekem elég sok az arany bútor, függöny, de valami mégis megfogott a képen. Talán az óriási lépcsősor, vagy a kilátás a háttérben.

Merengésemből ajtónyitódás ébreszt fel. Max az, az egyetlen mentoráltam. Barna, rövid hajú, barna szemű. A Kapitóliumi divat miatt zselével fel szokta állítani a haját. Nyúlánk testalkatú, de mégis csak akkora mint én, szóval olyan 170 centi. Imádom cukkolni a magasságát, de ő csak kedvesen tűri, hadd legyen ennyi örömöm.  13 éve voltam először és utoljára mentor.

Sajnos, az úgynevezett „Éhezők Viadala” egy életre-halálra szóló verseny, ahol csak egy győzhet. Ezt az múltban elkövetett lázadás miatt vezették be. Már 74 éve minden évben kiválasztanak egy fiút – és egy lányt, az Aratáson. A győztesnek és a családjának többé soha nem kell éheznie, és rengeteg pénz és hírnevet is kap.

Abban az évben  kihúztak egy vörös hajú, nagyon vékonyka lányt. Belenéztem a szemeibe, és láttam a rettegést, és a sok év gyötrő éhséget. Semmi esélyt sem láttam rá, hogy ő győzzön. A győzteseknek erősnek, viszonylag egészségesnek kell lenniük, de előfordult már, hogy a szerencse valamelyik véznább, félénkebb kiválasztott mellé szegődött. A fiú kiválasztott egész helyes, jó testalkatú, intelligens kinézetű volt, ami nagy előny. A helyes pofik sok támogatót jelentenek. Emlékeim szerint az iskola egyik tanárának az egyetlen fia. Talán az ő családjuk szerencsésebb volt a többinél, mert csak ketten éltek, így könnyebben elosztották az ételt, mármint azt a keveset amit megengedhettek maguknak az apa elég gyér fizetéséből. Feljött a színpadra, és amit a meglepettségen kívül láttam a szemeiben, az a düh és a megfeleléskényszer volt. Dühös volt az Aratásra, az egész Kapitóliumra, a kísérőjére, a többi gyerekre, és mindazokra a lázadókra, akik anno belementek ebbe a szörnyűségbe.  Abban a pillanatban határoztam el, hogy ezt a srácot nem hagyhatom meghalni.

Elég labilis volt az állapotom abban az évben, még erősen égtek bennem a viadal emlékei és az elején leszögeztem Maxnak a feltételeimet. Azt hiszem, valahogy így fogalmazhattam:

„Csak egy győzhet.Kihozlak onnan, de ha győzöl át kell vállalnod a mentor szerepet tőlem. Ez a feltételem, és ígérem hogy nem hagylak meghalni.”

Jól fogadta amit mondtam, talán túlságosan jól is. Elég kevesen tudták, hogy a mentorélet nem fenékig tejfel. Az a tudat, hogy 2 szerencsétlen gyerek sorsa a te kezedben van, és ha nem szerzel elég támogatót, az a fiú vagy lány meghal. És ezt éveken keresztül. Nekem az az egy év is sok volt.

-          Jó reggelt Liv. – köszön teljesen nyugodtan. Ezek szerint ma nem voltak rémálmai, mert nem a teljes nevemen szólított. Általában az Oliviát csak akkor használja, ha valami hülyeséget csináltam, vagy ő van rossz hangulatban.

-          Látom ma nem voltak rémálmaid. – jegyzem meg, talán egy kis féltékenységgel a hangomban, amit ő is megérzett.

-          Akarsz róla beszélni? – kérdezi aggódó hangon.

Válasz helyett csak megrázom a fejem, és nagyon kortyolok a kávémból.

-          Holnap Aratás van, emlékszel ügye?

Úristen, nem tudom hogy felejthettem el. Ismét eltelt egy év. Ismét kihúznak 24 gyereket, megküzdenek egymással a Kapitóliumi lakosok kedvéért. Többnyire minden évben a jobb körzetekből érkezők győznek, akiket Hivatásos Kiválasztottaknak nevezünk. Elméletileg nem kapnak különleges bánásmódot, de ezt senki sem hiszi el. Mindenki tudja, hogy előre kiválasztják a gyerekeket, és minden nap keményen gyakorolnak. Mire az Arénába érnek, tökéletesen bánnak a fegyverekkel.

-          Elfelejtetted, mi? – kérdezi, én pedig szomorúsággal a hangomban válaszolok:

-          Jobb lenne, ha mindenki elfelejtené, és akkor nem lenne Viadal, és nem halna meg 23 ártatlan gyerek.

-          Tudod hogy ez az év fénypontja.- mondja, pedig ő is bízik benne, hogy egyszer vége lesz ennek az egésznek-  Van valami tipped, melyik körzetet támogatod idén?

-          Ezt csak azután döntöm el, hogy láttam a sorsolást. – Igen, ez elég furcsa, hogy nem kimondottan a saját körzetemet támogatom, hanem azt, akin látom hogy győzhet. Akinek meglenne az esélye, csak mások ezt nem veszik észre. A Hivatásosoknak nem segítek, mert így is elég nagy az előnyük. Max a  „lélekolvasó”  szót aggatta rám egyik részeg pillanatában, ami eléggé elterjedt lett az emberek körében. Én csak egyszerűen leolvasom az arcukról az érzelmeiket, ennyi. Mondjuk ez  nem olyan egyszerű, de engem már kiskoromtól kezdve így neveltek, szóval így viszonylag könnyű.

-          Értem. – Látom az arcán hogy valami olyasmit akar kérdezni, amire nem szívesen válaszolnék. Mindig jó érzés tölt el ilyenkor, mert tudom, hogy aggódik értem.

-          Bökd ki.

-          Tessék? – kérdezi meglepettséget színlelve. Ezek szerint ő neki sem tetszik a téma.

-          Tudod hogy nem tudsz nekem hazudni. Szóval, mit is akarsz kérdezni?

-          Neked senki sem tud hazudni, nemigaz?- kérdezi kis gúnnyal a hangjában. Ezen a megjegyzésen inkább csak vigyorgok mint a tejbetök, és csöndben várok. Kissé kínosan és szégyenkezve, de végül felteszi a kérdést.

-          Szóval, Snow ma nem kért semmilyen...

-          Nem  - vágom rá gyorsan. Ez a téma tényleg érzékeny pont.

 A Körzetekben mindenki azt hiszi, hogy aki egyszer győzött, annak semmi gondja sincs az életben. Annyi pénze van, amennyit akar, sosem kell éheznie. Én a mai napig minden reggel arra gondolok, hogy sokkal jobb lett volna meghalni az Arénában.
Snow elnök a szép és jóképű győzteseket rákényszeríti, hogy olyan dolgokat csináljanak, amit egyébként soha nem tennének. Sok Kapitóliumi ember pénzért megkaphatja a győzteseket egy "éjszakára". A többség csak akkor megy bele, ha megfenyegetik valamelyik családtagját. Ha nem teszed azt, amit mondanak, megölnek valakit, akit szeretsz. Én így vesztettem el az egész családom, és még rengeteg győztes, például az egyik 7. körzetbeli lány, Johanna Mason. Aztán, amikor már nem marad senkid, ártatlan embereket kezdenek ölni, és te magadra veszed a halálukat, és amikor már a teljes összeroppanás szélén állsz, belemész a játékba, és többé nincs visszaút. A körzetbeliek azt hiszik, férfifaló vagyok. Nem mondhatom el nekik az igazságot, mert akkor megint valaki mást fizetne meg érte. Ilyenkor felveszem a „maszkom” , és úgy teszek, mintha nem érdekelne ez a jelző. Pedig nagyon szarul esik...de az évek során mindent meg lehet szokni. Talán én vagyok a nők közül a legfelkapottabb, de a közelébe sem érek a híres Finnick Odairhez. A bronzbarna haj, tengerzöld szemek, izmos felsőtest, csábos mosoly... le sem tagadhatná, hogy a 4.-ből jött, a tengerről. Ő róla is olyan véleménnyel vannak, mint rólam, pedig a belül nagyon kedves, és érzékeny, nem használná ki a nőket.

Finnick gondolatára mosolyognom kell, mert mindig is szimpatikus volt, de nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki, közel kerüljön hozzám. Nem bírnám ki még egy ember halálát...

-          Liv, figyelsz?- hallom Max hangját, aki már legalább 2 perce folyamatosan bocsánatért könyörgött, eltorzult arcom láttán.

-          Ne haragudj, csak elkalandoztak a gondolataim...Te mikor indulsz vissza az 5.-be?

Barna szemei lepillantanak a csuklóján virító ezüst színű karórára, és kelletlenül válaszol:

-          Hát, talán indulnom kéne. Ott akarok lenni időben, hogy kiosszam az ételt a gyerekeknek, amit küldesz. De nem tudom, hogy itt hagyjalak-e egyedül.

-          Nélküled is elboldogulok nem? - kérdezem ingerülten, majd eszembe jut, hogy nem kéne őt bántanom. - Ne haragudj, nem veled kéne veszekednem. Csak még nem vettem be a nyugtatókat. - Sajnos nyugtatókon és fájdalomcsillapítókon élek, hogy ne essek újra depresszióba. Kérhettem volna egy "morfling" nevű folyékony gyógyszer is, csak a mellékhatásai miatt maradtam a hagyományos tablettáknál. Nem hiányzik a sárga, ráncos bőr, a beesett szemek és egyéb torzulás a testemen.
-      Jól van, semmi gond. - Azoktól a megértő és aggódó pillantásoktól legszívesebben sírva fakadnék...
-      Vigyázz magadra az úton. - mondom búcsúzóul, de ő még hozzáfűzi:

-          Majd vigyázom, te meg ne idd le magad részegre jó? -  kérdezi huncut mosollyal, én pedig csak nevetek a kis megjegyzésén. Igaziból már megrendeltem estére a piát, de tökmindegy, mert ő úgy is tudja hogy inni fogok. A ital hatására egy picit hanyagolni tudom a fájdalmas gondolatokat.