1 Fejezet- 3. Rész

Üdvözlök Mindenkit újra, elnézést a késésért, de innentől visszaáll a heti két bejegyzés. :)

"Szakad az eső,  a pék háza mögött alkudoztam a bajuszos férfival. Mindig jó pénzért veszi meg a nyulat, mindig rendesen fizetett. Ma azonban nem akarja megvenni. Ez felettébb gyanús... sosem beszél, csak odanyújtja a pénzt és elveszi az állatokat.
- Valami gond van? - kérdezem.
- Nem, semmi baj, csak... már vettem vadhúst mástól. - Árulás. Ez az első gondolatom. Elárultak. Mindig én hozom neki a húst, már legalább másfél éve, és a húgomat is ismeri. De igaziból jobban zavart az, aki eladta neki az ételt... mindenki tudja, hogy kijárok az erdőbe vadászni. Egy-egy vállalkozó szellemű éhes gyerek, vagy apa szokott néha-néha az erdőben bóklászni. Többnyire nem tudnak vadászni, mert nincs mivel. Ezért én vagyok az egyetlen vadhús szállító. Vagyis voltam.
- Hol találom meg azt, aki nem tudja hogy ez az én terepem? - kérdezem egyre dühösebben. Akkor kinek adjam el a nyulakat? Mire találok valaki mást, a hús már rohadni kezd.
-  Ne csinálj ostobaságot Liv. - arcán megbánás tükröződik, de ez nem elég.
- És mit adjak a húgomnak enni George? Üres kézzel menjek haza?
- Nem, de... - már kezdi nagyon szarul érezni magát.
- Nincs semmi de! Vagy azt akarod, hogy a feleséged megtudja, hol töltöd, pontosabban kinél töltöd a szabadidődet? 
- Jó, elég, kifizetem az állatot, és a húst is elviheted, csak ne szólj neki egy szót se! - tudom, hogy ez azért kemény egy 10 éves gyerek szájából, de muszáj... nem hagyhatom éhezni a családom. A pék, George pedig úgyis üzletel még velem. Senki nem mondaná meg, hogy ilyen fiatal vagyok, mert mindig is érettebb voltam, illetve kellett hogy legyek a koromnál. Zsebre teszem a pénzt a hússal együtt, majd elindulok a hentes felé. Talán ő ad valamennyit az állatokért. Vele nem szabad alkudozni, mond egy árat, és vagy kell, vagy nem. A hátsó ajtónál kopogok, mire kijön a felesége. Az asszony mindig is kemény volt, most is hűvösen rám néz, majd a kis csomagomra.
-  Adok érte 4 csirkecombot. Többet nem ér ez az állat. - hát többet vártam, de ez van.- Egyébként már más is járt erre. A pékhez ment egy kifejlett őzzel a hátán, visszafele már üres kézzel jött.
- Igen, már értesültem róla. Tudod ki volt az?
- Hm... a kovács melletti házban lakik. De nem tőlem tudod.
- Hát persze hogy nem. Holnap majd jövök.
Biccent egyet majd becsukja az ajtót. Elindulok a ház mentén a becsomagolt étellel, majd kiérek a kavicsos útra. A házakban még zajlik az élet, a munkások nemrég tértek haza, talán már a szegénykés vacsora is az asztalra került. Sietnem kell, mert sötétedés után a békeőrök ellepik az utcákat, s gondolkodás nélkül lelőnek. A kovács műhelye melletti fakósárga épületet kezdem fixírozni. Nem itt lakik az a bolond nő? Tavaly halt meg a férje. Nagyon kiborult szegény. Csendben fellépek a lépcsőn, az ajtó előtt állok meg. Kopogok párat, majd várok. Bentről lépések halk zaját hallom, és egy vöröses hajú, idősebb asszony köszön.
- A fiához jöttem - mondom határozottan mire a nő szeme felcsillan.
- Ó, már várt téged! Gyere kedvesem, fáradj beljebb! - sarkon fordult és eltipeg, én pedig kissé zavartan, de belépek a házba és becsukom magam mögött az ajtót. Kellemes citrom szag járja át a teret. Az illatnyomot követve elindulok a kivilágított szoba felé. A rövidke folyosó nagyon egyszerű, a fehér falakon repedések. Középen kézzel rajzolt virágok tűnnek ki a sivár háttérből.
Bent egy barna hajú, kék szemű, mosolygó fiú vár. Beesett szemei jelzik, hogy nagyon fáradt. Kék kockás inget és barna nadrágot visel. A cipője jó állapotban van, látszik, hogy csak itthon használja.  
Várjunk csak. Mosolyog? Vár rám? Ezek szerint felkészült. Ez nem lesz egyszerű.
- Megkérdezhetem, mi dolgod volt az ÉN erdőmben? És hogy gondoltad egyáltalán, hogy elveszed a vevőimet? - majd egy erőset taszítok rajta, mire hátratántorodik. Erre már nem számított. A meglepettség után az a mosoly ismét visszaül az arcára. Most hogy jobban szemügyre veszem, egész helyes...
- Mi olyan vicces? Ahogy érzem, telik nektek citromra is, az meg hogy heccből állatokat ölsz, egyáltalán nem vicces! Valakit az éhség kényszerít gyilkolásra! Én nem azért csinálom, hogy megmutassam a többieknek milyen kemény vagyok! - ha jól emlékszem már láttam a suliban, és nem tűnt egy nagyképű tuskónak. A barátai is egész jófejek. Összehúzza a szemöldökét, és egy aprócska ránc ül ki a szemöldökei közé.
- Tudtommal az erdő tiltott terület, és nyilvános korbácsolás a jutalom azért, hogy Világgá kürtölöd, hogy te az erdőbe jársz. Nem tudom miért nézel bunkónak. Anyám nem kap munkát, ezért nekem kell gondoskodnom a családomról. Mióta apa meghalt... minden nagyon bonyolult lett... - a mondat végénél könnybe lábad a szeme. Iszonyatosan fájdalmas bűntudat nehezedett a vállamra, azért ahogy viselkedtem. Itt prédikálok, pedig őt is csak az életben maradás vezérelte. A dühöm is szertefoszlik. Odalépek a fiúhoz és megszorítom a kezét.
- Tudom milyen érzés. Ha szeretnéd maradhatok még. Egyedül minden sokkal nehezebb. - mondom szomorúan, mire a fiú azzal a bizonyos mosollyal jutalmaz. - Egyébként még a nevedet sem tudom.
- Liam... Liam Ward. Te pedig Olivia. - És ezt honnan tudja? Csak az ebédlőben láthat.
- Ne nézz olyan értetlenül, téged mindenki ismer.
- Igen? Hát ezt jó tudni. - Halvány mosoly fut át az arcomon. Elgondolkodtat, hogy mióta nem nevettem. Egyedül a húgommal, de az más. Most veszem észre, hogy még mindig fogom a kezét. Lenézek a kezeinkre. Nem akarom, hogy elengedjen. A keze olyan puha és meleg. Apa keze is ilyen volt.
- Tudod, már régen szerettem volna beszélni veled. Minden egyes nap, amikor beléptél az ebédlőbe. De sosem volt bátorságom. Igaziból egyikünknek sem.
- Miért? - kérdezem, még mindig a kezeinket nézve. Sokszor ettem egyedül. Mindenki olyan távolság tartó volt.
- Mert te olyan bátor vagy. - Most már muszáj a szemébe nézzek. - Egyedül jársz ki a félelmetes erdőbe. A húgod miatt. Ezért sokan tisztelnek téged. A lányok persze féltékenyek... - Hát ez új. Jó tudni, mit gondolnak rólad mások.
- És te mit gondolsz rólam? - Ajh Liv olyan hülye vagy! Fogd magad és húzz el! Nem akarsz te tőle semmit! -kiálltja egy hang, ha jól sejtem, az eszem. Ne, Liv maradj vele, ha nem akarnál tőle semmit, miért fogod a kezét? - harsogja egy másik hang, minden bizonnyal a szívem. Kezdek megőrülni?
- Hát tudod... - kezdené a mondandóját, mire betoppan az anyukája, és nem érzem már a meleg kezek nyújtotta biztonságot.
-  Kedvesem, nem hiányzol valakinek?
-  Igen, azt hiszem mennem kéne, köszönöm Mrs. Ward.
- Ugyan Drágám, csak Martha!
- Köszönöm Martha.
- Gyerünk Liam, kísérd ki a "barátnődet," ne légy udvariatlan! - Széles mosolyra húzom a szám, a "barátnő" szóra.
- Igen Liam, ne légy udvariatlan a "barátnőddel". - cukkolom, mire halványan elpirul, de azért válaszol:
- Igenis hölgyem, erre parancsoljon. - A kapitóliumi akcentusától megrészegülve követem kifelé a szobából. Közben búcsút intek Marthának, és a kis úriemberrel az oldalamon kilépek az éjszakába.
- Bocs, tudod anyám kicsit másképp gyászol, mint ahogy azt mások szokták.
- Szerintem nagyon aranyos.
- Csak ő aranyos? - kérdezi ravaszan, mire egy puszit nyomok az arcára.
- Ne aggódj, nem csak ő aranyos. Holnap találkozunk. - intek neki, majd magam mögött hagyom a meglepett kék szemeket, hazafelé veszem az irányt.

Az erkélyen ücsörögve próbálom felidézni az este emlékeit. A nap erősen süt, kellemes időt biztosít. Mikor felkeltem, már itthon voltam, és iszonyatosan fájt a fejem. Egy jó erős kávé után javult a helyzet. Az biztos, hogy sokat ittunk, és az utcán is bóklásztunk. Mintha egy másik partyba mentünk volna át. Elefántok, tűzijáték, póker. Hirtelen ezek jutnak eszembe. Lassan fél kettő, kezdődik az Aratás. A kapitóliumi nézők élőben nézhetik végig a körzetekben zajló sorsolást. Az órámra pillantok, és lassan, unottan kikászálódok a zöld kanapéból, majd besétálok a nappaliba.
Kitöltöm a borospohárba a megrendelt ital, és belekortyolok. Kényelembe helyezem magam az egyik fotelben, amikor bekapcsolódik a tévé. Megszólal a himnusz. Az összes körzetben minden gyereknek ki kellett mennie a Főtérre. A kísérő hölgyek, kapitóliumi akcentusukkal köszöntik az adott körzet lakóit, majd egy minden évben megismételt felvételt játszanak be. Aztán elkezdik kisorsolni a Kiválasztottakat. Az 1. Körzetből két 15 év körüli gyerek jelentkezik, természetesen önként. Erősek és felkészültek, de nagyképűek, és az komoly hiba. A 2. Körzetben a fiú igazi győztes kinézetű. A lány szintén. Látszik, hogy hivatásosak: jól tápláltak, erősek, kegyetlenek, elszántak. Cato és Clove. Megjegyzem a nevüket.

 

A többi körzetben mind alultáplált, rettegő gyerekeket húznak ki. Sokan az ájulás szélén állnak, a nézők közül rengeteg anyuka sír gyerekükért. A 3.Körzeti fiú elég eszesnek tűnik, talán felhasználhatja majd az arénában a tudását. Az 5.-ből a vörös hajú lányt ismerem. Vagyis hallottam róla. Nagyon okos -  mint lényegében az 5. körzet többsége, ám a 3. körzetbeliek okosabbak. Ők a technikusok, az életüket ennek szentelik, tehát nagyon intelligensek. Csak az a probléma, hogy ésszel elég ritkán nyerhetsz. Persze ha valaki képes fegyverként használni a tudását, az kifejezetten hasznos - bár erre a lányra talán a ravasz szó lenne az igazi. Nem túl jó szövetséges, bármikor hátba szúrhat, amikor te éppen alszol. A sorsolás folytatódik, én pedig csak a 11.ből jött kislánynál figyelek fel. Éppen 12 éves lehet, de talpraesettnek tűnik. Olyan szomorú, hogy egy ilyen fiatal kislány helyett nem jelentkezik senki önként. Pedig a körzet is jobban járna, ha egy erős kiválasztott önként jelentkezne, mert ha esetleg nyer, akkor plusz élelem jár annak a körzetnek. De a fiú...Thresh...izmos, magas, magányos farkas típus. Ha elkerüli a hivatásos falkát, akkor nyerhet is. Egyenlőre őt látom esélyesnek, de adok egy újabb lehetőséget a 12. körzetnek, hogy mutasson egy életrevaló kiválasztottat. A 12. van a legmesszebb a kapitóliumtól, ezért eléggé el van hanyagolva, ami több éhezőt jelent.

 

A rózsaszínbe öltözött Kapitóliumi kísérő odatipeg a lányok gömbjéhez, és hosszas matatás után kihúz egy cetlit, az izgalom fokozása érdekében vár pár pillanatot, majd a mikrofonba mondja a nevet:

-          Primrose Everdeen!- a sor szépen kinyílik, és egy kislány lépked a színpad felé. Szegény, ez talán még csak az első Aratása lehet, és máris kihúzzák. Már elindul a kezem a távirányítóért, amikor egy 16 éves lány elindul a kislány felé. Feltehetőleg a nővére.

A Békeőrök elkapják, és a lány kiabálni kezd:

-          Önkéntesnek jelentkezem! Önként jelentkezem a Viadalra!

Abban a pillanatban kiejtem a kezemből a poharat ami apró szilánkokra törik a padlón. Egy Avox már ott is terem, hogy összetakarítsa törmeléket, de én nem figyelek rá. Csak a lány oly ismerős szavai égnek a szemem előtt, mert pontosan ugyan ezt mondtam én is 14 évvel ezelőtt.
Önként jelentkeztem a húgom helyett.