16. fejezet

Üdvözlök Mindenkit újra itt, és elnézért a csúszásért. Remélem mindenkinek kellemes volt a Valentin napja :D

Lezárult a szavazás, örülök, hogy vegyes gondolatokkal szavaztatok, majd a nem túl távoli jövőben kiderül, kinek van igaza ;)

Kicsit későn (de jobb mint soha) megemlíteném Phillip Seymur Hoffman tragikus halálát. Tisztelettel és szeretettel gondolunk a csodálatos színészre.
Jó olvasást!

Valami csodával határos módon még sem mentem íjászkodni a Kiképzőteremben, ami igaziból Liam számlájára írható. Először még csak azzal fenyegetőzött, hogy elrángat a fegyverek közeléből és szól Donaldnak, de ezek az érvek nem tudtak eltántorítani. Majd kezdett durvulni a helyzet, és a "mindenki előtt előadok egy szerelmi ódát neked" kijelentés tényleg megijesztett. Mindig zavarban érzem magam ilyenkor, de a belső kisördög azt mondta, hogy úgy sem meri megtenni, amire a fiú karba tett kézzel és eltökélt tekintettel válaszolt, hogy "akkor próbáld ki", amitől tényleg beadtam a derekam, és megsértődve csapdákat építettem a nap folyamán. A segítő olyan sebességgel csomózta és oldotta ki a kötelet, hogy csak pislogni tudtam, de utána mindent megmutatott még egyszer, szépen lassan. Egész jól ment, de még mindig szívesebben lőttem volna.

Most már a szobámban kuksolok és az ablakból a lent mászkáló színes embereket figyelem. Természetesen ki nem lehet nyitni, nehogy "véletlenül" kiessen valaki, de így is kellemes élményt nyújt a makulátlan üveg mögül kémlelni a kinti világot. A hatalmas épületek egymás hátán tornyosulnak a magasba, erős, nyers benyomást nyújtva. Néhol már ég egy-egy villany, amiről a Körzetem jut eszembe. Bevallom nem gondoltam túl sokat az otthoniakra, amitől kissé szomorú leszek, de talán jobb is. Ha folyton azon gondolkodom, mit hagytam hátra, nem lesz időm a mostra koncentrálni, pedig most ez a feladatom. Mégis engedélyezek magamnak pár szép emléket a húgomról, mert az sem megoldás, hogy megvonom magamtól az emlékeket.

Keresgélni kezdek egy kedves élmény után, ami hamar az utamba is kerül. Egyszer, talán két éve kivittem a húgomat a kerítésen kívülre, hogy megmutassam neki, milyen messziről az 5. Körzet. Meglepődtem, amikor megvonta a vállát és egyből beleegyezett. Gondoltam, ha már elindulunk, a dzsungelt is megmutatom. Az egyik ösvényen sétálgattunk, amikor nem olyan távol lábak lépteit hallottam. Automatikusan nyúltam az eddig a hátamon pihenő íjért. Egy pillanatra Lizire figyeltem, majd aki ijedten nézett engem. Már lövésre készen vártam a titokzatos látogatót, amikor az egyik bokorból egy sörényes farkas bukkant elő. Hosszú, vékony lábai a földbe gyökereztek, amint róka szerű fejét felénk fordította. Nagy fülei közben másfelé figyeltek, mintha nem is félt volna tőlünk, csak mint egy gyors találkozás erejéig megmutatja magát. Eléggé meglepődtem, mert már jó ideje látogatom az erdőt és még sosem találkoztam farkassal. Mondjuk amúgy is ritkák, mert még a Sötét Napok idején megritkították az állományt. Az állat olyannyira lenyűgözően festett, hogy képtelen voltam lelőni,pedig biztosan sokat ért volna, ha eladom valakinek. Kék szemei egyenesen az enyémbe fúródtak, majd teljes lelki nyugalommal elügetett a másik oldalon álló bokor rengetegbe és mi csak tátott szájjal bámultunk a fakó barna csíkot, ami egy szempillantás alatt eltűnt a rengetegben. Hallottam amint a  húgom megkönnyebbülten kifújja a levegőt és azt mondja, hogy: Olyan hamar meghallod, ha közeledik valaki, de simán elmész mellettem, ha egy ember áll közöttünk. Én csak nevettem, mert ez így igaz. A szemem tényleg elég, rossz, ha minden igaz akkor ez a genetika műve, mert apának és nagyapának is rossz a szeme. Illetve apának már csak volt...

Na szuper, megint elrontottam a szép gondolatokat...

Kopogásra leszek figyelmes, majd gyorsan megpördülök, hogy szembe forduljak az érkezővel. Persze fölöslegesen, mert csak Chrystina invitál vacsorázni, ami valahogy jól esik, mert eltereli a gondolataimat.

Átsietek a szobán, majd gyorsan kinyitva az ajtót az étkezőbe sietek. A nagy rohanásban majdnem neki ütközöm az ajtó mellett álldogáló Liambe, akinek jó reflexei miatt időben felfogja az ütközést.

- Hé, hé csak lassan. - mondja összeráncolt szemöldökkel. Valahogy hirtelen ezer dologgal tudnék ebbe az egy ártalmatlan mondatába belekötni, de inkább csak magamban legyintek egyet és kézen ragadva vacsorázni viszem. Érzem amint egy kicsit megtántorodom, mert a kar amit el akartam húzni nem jön velem és a nagy lendület rosszul ért. Hátranézek és Liam gonoszul vigyorog, amire bosszúsan karba fonom a kezem.

- Most mi van?

- Egész délután nem szólsz hozzám, most pedig majdnem nekem jössz, aztán elráncigálsz. Hol marad a "Jaj Liam de örülök neked, úgy hiányoztál, és sajnálom hogy nem szóltam hozzád"?

- Azt várhatod. - jelentem ki önelégülten, de azért egy csókkal jutalmazom a jó kedvét. - tőlem ennyire telik. 

- Hát talán megelégszem vele. Vagy mégsem? - azt a vigyort az arcán ebben a pillanatban letörölhetetlennek érzem, főleg miután a derekamért nyúl és magához húz, hogy az ajka az enyémhez érjen.

A kötél mászást gyakorolom a következő órákban, mert eddig semmi érdekes sem történt. Megint a csomózással kezdtem, ami lekötött egy darabig, de már igazán szeretnék valami újat is csinálni. Ma is rágtam Liam fülét az ebédünk fölött, de még mindig teljesen komolyan nemet mondott. Nem igazán értem, hogy miért kellene az engedéje, de végül is mindegy, mert ki tudja, meddig osztogathat nekem pár jó tanácsot, vagy figyelmeztetést. Ez már a harmadik nap, holnap be kell mutatnunk a Játékmestereknek, hogy mit tudunk. Őszintén szólva még mindig nem tudom, hogy mit csinálhatnék amivel levehetném Deepack McLeort a lábáról. Valami nagyban és brutálisban gondolkodom, mert a nyakamat tenném rá, hogy azt várná mindenkitől. Talán felakasztok egy bábut vagy nem tudom. Vagy levágom a fejüket és azzal zsonglőrködöm... várjunk csak, ez nem is olyan rossz ötlet, már ha félre tudom tenni az összes jóindulatomat. 
Előttem még ketten állnak, a két kiválasztott a 3. Körzetből. A lány lassú mozdulatokkal közelíti meg a kötelet, majd ugyan ilyen tempóban felfelé kezd mászni. Szerencsétlennek olyan vékony karjai vannak, hogy képtelenség lenne így eljutni a tetejéig. Mondjuk én sem szólhatok a vastag kezek érdekében, de talán az én karom valamivel nagyobb az övénél. Amíg a lányt nézem, a gondolataimat McLeor köti le. Valahogy nem sikerül egyetlen megfelelően kegyetlen ötletet sem kitalálnom. Talán ha megkérdezném a Hivatásokat, mit gondolnak a dologról. A gondolatra muszáj mosolyognom, mert ha odamennék valamelyikhez, biztosan belém döfne egy kést vagy ilyesmi. A kések felé nézek, ahol most senki sincs. Nem akarom feltűnően keresni őket, ezért inkább várok, amíg a hármas fiú végez, és akkor feltűnés nélkül kémlelhetem a terepet. Hangos puffanásra leszek figyelmes, amitől kissé összerázkódom és a hang irányába fordulok. A fiú fekszik a földön, halkan nyögdécselve, mert pár méteres magasságból esett le, ami biztosan nem volt kellemes. Ettől a szánalmas látványtól megrészegülve kötelességemnek érzem, hogy legalább felsegítsem, ha mást úgy sem tudok tenni. Odalépek a fiúhoz és a kezemet nyújtom neki.
- Menj az orvoshoz, nézesd meg magad. Elég nagyot estél. - mondom bátorítóan a fiúnak, aki hálás tekintettel fogja meg a kezem, majd felhúzom.
- Köszönöm. - mondja halkan, majd elindul az egyik szoba felé, ahol egy orvos várja a valamilyen úton-módon megsérült gyerekeket. Így első ránézésre szerintem kificamodott a bokája, mert nagyon húzza maga után, de az is előfordulhat, hogy  eltört, bár nem mondanám biztosan, mert nem láttam, hogy esett. Bárhogyan is, nem szerencsés ilyen komoly sérüléseket szerezni pár nappal a viadal előtt.
Megmarkolom a kötelet és határozott mozdulatokkal mászok felfelé, bár azért megnézem, hova teszem a lábam. Viszonylag hamar elérem a plafont, ahonnan tökéletesen belátni az egész Kiképző termet. Liam megint kővel próbál tüzet csiszolni, páran mellette ülnek és ők is azt gyakorolják.  A kettes lányt látom egyedül álldogálni a lándzsáknál. Tökéletes, már meg is van, hogy mi lesz. Gyors tempóban mászok le a földre, majd öles léptekkel megindulok a kiszemeltem felé.

Az ebéd végül nem is sikeredett olyan szörnyűre, mint amilyennek vártam. Az étel ínycsiklandó volt, a helyet is ahova mentünk gyönyörű dekoráció díszítette és még a pincér is udvarias volt. Persze Mr. Horning tökéletesen alakította a gyászoló férj szerepét, de azért nem egy tökéletes színész. A mosdóból kijövet észrevettem, mit valami sós folyadékot ken be a szemébe, ami azért elég abszurd. 

Szerencsére hamar le kellett lépnie, hogy "elintézze a felesége hagyatékával kapcsolatos papírokat". Gondolom akkor mennyire sietős lehet...

- Miss Roats, csatlakozna hozzánk? - kérdezi Mrs. Steel, aki várakozva néz rám. A találkozó után még el kellett intéznem pár "szívességet", és mire végeztem már mehettem is a külön ma estére rendelt ruhámért, majd a sminkeshez és most már a Kapitólium főterén álló hatalmas színházban vagyok. Steelékkel idő közben futottam össze. A nő elég tehetős családból származik, míg a férje a helyi rendőrfőnök. Mindig volt a férfiban valami más. Sosem használt idétlen közhelyeket, és nem is használt semmilyen extra dolgot, amivel unszimpatikus lett volna nekem. 

- Persze. - válaszolom mosolyogva, majd elindulunk megkeresni a helyünket. Az emberek többsége már kényelembe helyezte magát, ezért kisebb kellemetlenséget okozunk, de gyorsan elérjük a székeket. A színpad pontosan előttem van, csak valamivel a nézőtér fölött. Mr. Steel mellém ült le, fekete öltönye kissé kopottas már, ami könnyen kivehető a hófehér ing rikító látványa miatt. 

- Itt-ott azt mondogatják, hogy a tizenkettes lányban van lehetőség. - meglepetten nézek a már őszösödő, de még így is sármos férfira, aki kifürkészhetetlen tekintettel tartja a szemkontaktust, de miután a fények hirtelen elalusznak, a figyelme a színpadra szegeződik. Ezt most hogyan értette? 

- Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm önöket ezen a csodás estén! - kezdi a műsörvezető, aki idén is Ceasar Flickerman. - Idén is rengeteg erős és érdekes kiválasztott jött ide, a csodálatos Kapitóliumba. Eddig nem igazán láthattuk őket, de most mindenkit megismerünk. Szóval zsebkendőket elő Hölgyeim és Uraim, kezdődjék a Hetvennegyedik Éhezők Viadala! - a tömeg olyan üdvrivalgásban tör ki az utolsó három szó hallatán, hogy talán még az utcáról is hallják. Flickerman harsányan nevet, miközben csendre inti a nézőket. - Hát akkor kezdjük is az első szerencséssel; Glimmer! - a szőke hajú lány magabiztos léptekkel közeledik a férfihoz, aki egy kéz csókkal üdvözli. Glimmer ruhája alapján arra következtetek, hogy az ő taktikája a kedves, elragadó lány. Mit ne mondjak, jól csinálja, mert a körülöttem ülök többsége csillogó szemmel bámulják a versenyzőt. Eleinte Caesar csak kedélyesen cseveg, nem tesz fel túl bonyolult kérdéseket, majd a beszélgetés végéhez közeledve komolyra fordítja a szót.

- Glimmer, úgy hallottuk, van egy kis húgod, akivel még egy jó ideig nem találkozol. Mit üzennél neki? - a lány összeszorított fogakkal, most már nem mosolyogva válaszol.

- Azt üzenem neki, hogy vagyok annyira erős és ügyes, hogy megnyerjem a játékot és hazamenjek hozzá. - a tömegből páran elkezdenek szipogni, amire egy nagyon sóhajtok. Ennek a lánynak nincsen testvére, de ezt ők is tudhatnák, ha elolvasnák azt a kis könyvecskét, amit a bejáratnál osztogattak. Tényleg ügyes lány, elnyerte a nézők kegyét, hogy ő a családjáért harcol.

A következő az egyes fiú, akit Flickerman Marvel néven szólít. A srác magabiztos, nyerni jött, semmi és senki nem tántoríthatja el a céltól. 

- Nekem ez már a nagyképűség határát súrolja. - szól oda nekem Mr. Steel, amire elmosolyodom, mert én is erre gondoltam. Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy minek jön el, ha ki nem állhatja az egészet. Talán azért, amiért én is itt vagyok. Bár fogalmam sincs, mit keres a gyerekekben. 

- Clove, gyere kedvesem! - üdvözli a showman a sötét hajú, rideg tekintetű lányt, aki integetve közeledik a férfihoz. Caesar egyből a lényeggel kezdi; először a Játékmesterektől kapott pontja felől érdeklődik, amire Clove büszkén ecseteli, hogy meg van elégedve magával, és ugyan ez a színvonal marad az Arénában is. 

- Clove, mondd csak, nem vár egy fiú téged odahaza? Nem hisszük, hogy egy ilyen csinos lánynak nincsen barátja. Ügye emberek? - fordul a közönséghez, akik egyetértően bólogatnak. 

- Hát Caesar, egyenlőre csak a játékkal akarok foglalkozni, majd ha nyertem, utána jöhet minden más. - feleli gépiesen, mintha egy jól begyakorolt szöveget ismételne.

- Egy vérbeli győztes áll előttünk, nagy tapsot Clovenak! - zárja a beszélgetést a műsorvezető, majd szólítja Catot, aki öles léptekkel közeledik a színpadhoz. Jó erősen kezet ráz Caesarral, aki meg is jegyzi:

- Nahát, neked aztán erős kezed van. Ezt gondolom még felhasználod.

- Mindenképpen. Azért jöttem, hogy győzzek, itt nincs helye kegyelemnek. - a beszélgetés többi részében a fiú továbbra is a egyetlenségét mutatja meg, de amikor felvetődik a barátnő kérdés, mintha megváltozna a hangszíne.

- Igaziból, van egy lány. - kissé zavarban érzi magát, ezért most már nem néz a férfi szemébe. - Aki sokat jelent számomra. - segély kérően Flickermen felé fordul, aki átveszi a szót.

- És ő tudja, mit érzel?

- Nem tudom. Talán tudja. - a kegyetlen álarc hirtelen eltnik, amit egy ártatlan gyerek képe vált fel, olyan, amilyen ő a valóságban. 

- Bármi történjék is, mi szorítunk érted. Ha visszamész, a lány biztosan melléd áll majd. - mondja vigasztalóan Caesar, majd feláll és búcsút vesz a fiútól. 

A többi körzetből mindenki nagyon izgul és fél, de végül is sikerül legalább egy hasznos választ adniuk. Az ötös lány titokzatos, a hatos fiú fiú vicces, a kilences lány reménytelenül szerelmes. Majd jön a kis Ruta, akit pillangó ruhába öltöztettek. A körzet társa mogorva és szűkszavú, de ez sokaknak szimpatikus is lehet, mert talán a játékban is ilyen lesz, ami könnyen teheti győztessé. 

- Fogadjuk hatalmas tapssal a lángra lobbant lányt, Katniss Everdeent! - A lány nagyokat pislogva megy át a színpadon, vörös ruhája tökéletesen passzol a lángra lobbant lány szerepéhez. 

- Nos, Katniss, a Tizenkettedik Körzet után biztosan érdekesnek tűnik a Kapitólium. Mi nyűgözött le legjobban, mióta megérkeztél? - teszi fel az első könnyed kérdést Caesar, mire a lány ijedten felé fordul:

- Mi? - a tömeg nevetésben tör ki, amivel még jobban összezavarják a lányt. Caesar persze türelmesen megismétli a kérdést, amire egy újabb vicces válasz érkezik.

- A bárányragu. - kedvesen társalognak még egy keveset, amin a közönség még mindig nevet. Szóba kerül a nyitó ünnepségen látott ruha is. 

- Ezt nézzék meg! - kezdi Katniss, majd feláll és forogni kezd, amitől a ruhája lángra kap. Az első sorból páran ijedten felsikítanak, de miután mindenki megbizonyosodik róla, hogy a ruha nem veszélyes, mindenki üdvrivalgásban tör ki. A sok pörgéstől Katniss elszédül, de Caesar a segítségére siet és így már biztonságosan tudják folytatni az interjút. Szóba jön a Játékmesterek magas pontszáma, majd az aratáson történt események. A beszélgetés kissé szomorú hangulatba kerül, mivel a lánynak nehéz a húgáról beszélnie. 

Miután végeztek, az utolsó kiválasztott jön, nem más, mint Peeta. Elsőre megtalálják a közös hangot, kedvesen viccelődnek egymással, majd a showman felteszi a legérdekesebb kérdést, ami a kapitóliumi hölgyeket foglalkoztatja leginkább:

- Biztos vár otthon egy különleges lány. Gyerünk, áruld el a nevét! - a srác habozik, de végül a kíváncsi tekintetek szóra bírják. Elmeséli, hogy már jó ideje bele van zúgva egy lányba, de másoknak is a kiszemeltje. A műsorvezető bíztató szavakkal látja el, hogy ha megnyeri a viadalt, biztosan felfigyel rá a lány.

- Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem... rajtam nem segít - mondja szomorúan Peeta. 

- És mégis miért nem? - mindenki értetlenül figyeli a fiút, aki megtalálja a tekintetem. Alig észrevehetően bólintok egyet, mire lesüti a szemét és válaszol.

- Mert... mert... együtt jöttünk a Viadalra.