17. Fejezet

Örömmel nyugtázom, hogy vannak (nem is kevesen) akik olvassák a történetet, és nyomot is hagynak maguk után! Köszönet az előző fejezethez érkezett pipákért, és a két kommentért!

Apropó, képekkel bővült a szereplők oldal, érdemes bekukkantani ;) mondjuk még nem fog frissülni, majd ha bent lesz a banda az Arénában.

Ééés ha már péntek, akkor új fejezet, szóval minden kedves olvasómnak:

Jó olvasást! :)

Lassan teszem meg a célomhoz vezető utat, hogy legyen időm gondolkodni, de nem járok sok sikerrel. Nagyon úgy tűnik, hogy rögtönzés lesz a dologból.

A kettes lány az imént hajított el egy lándzsát, ami a céltábla közepén landolt. Öntelt arckifejezése láttán egy kicsit meginog a bátorságom, de azért megyek tovább. Talán ha csak elmennék mellette az álcázáshoz, akkor nem lennék feltűnő és elkerülném a találkozást. Ahogy egyre közelebb érek, az agyam erőteljes utalásokat küld, hogy miért is rossz ötlet ez a hergelős dolog. A lány  mellett sétálok, amikor megszólal.

- Mivan ötös, csak nem eltévedtél? Olyan ijedt fejet vágsz, mintha nem tudtád, hol vagy. - szemlátomást elkerülhetetlen ez a beszélgetés, ezért beszívom a levegőt és válaszolok.

- Nem fogod elhinni, de tulajdonképpen téged kerestelek. - a jobb szemöldöke olyan sebességgel emelkedett meg, majd ereszkedett vissza, hogy ha nem figyeltem volna, talán észre sem veszem. Hanyagul az egyik bábunak dőlök, így megtartom a tisztes távolságot, ha esetleg elfajulnának a dolgok. - Mit gondolsz, mivel lepjem meg a drága Játékmestereket? - a " drága " szótól gúnyosra váltott a hangszínem, és kihívóan a szemben álló, láthatóan már ideges lányra mosolygok. Összeszorítja a száját és úgy szűri ki a mondatot.

- Miért érdekelne ez engem?

- Ja hát igazság szerint arra gondoltam, hogy te biztosan tudsz valami kegyetlen és debil ötletet, amivel belopnám magam a szívükbe. - egyre idegesebb lesz, amint megérti, hogy mire akarok kilyukadni, de egyenlőre tudja fékezni magát. Azért a biztonság kedvéért elfordítom a fejem mind a két irányba, hátha van a közelben valaki, aki időben le tudja majd szedni rólam. Azért érzem, mekkora súlya van, és milyen következményei lehetnek ennek a játéknak, de mégis jól esik, főleg, hogy akár az ő kése is kiolthatja az életem, vagy Liamét. 

- Én a helyedben öngyilkos lennék. Azzal biztosan felhívnád magadra a figyelmet. - jön a válasz, amire elismerően bólogatok.

- Nem rossz, nem rossz, de valami kevésbé halálosra gondoltam. Már ha tudsz azon kívül bármi mást. 

- Direkt rohansz a vesztedbe? - kérdezi undorral a hangjában. A tekintete is csak undort és ellenszenvet sugároz, de okosabbnak tűnik annál, hogy itt helyben letámadjon.

- Mindannyian oda készülünk. 

- Én nem. Én fogok nyerni. 

- Ezzel az arckifejezéssel biztosan. - mondom a még mindig fancsali ábrázatára, mire védekezően összevonja a karját.

- Miért képzeled magad olyan okosnak?

- Hm... - egy pillanatra elgondolkozom, de hamar válaszolok. - Talán vele született adottságnak mondanám. - a szemei olyan apróra zsugorodnak össze, hogy félek, nem látja a vigyorgó képemet. Közben a társai elindultak felénk, ezért inkább visszavonulót fújok. - Hasznos kis beszélgetés volt, biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalmunk csevegni.

- Az lehetséges. - mondja végül, amit szó nélkül hagyok. Kizártnak tartom, hogy ne fussunk össze az Arénában. Mármint ha az összefutás azt jelenti, hogy valamelyikőnk megöli a másikat. 

- Láttam szereztél pár új "barátot". - mondja Liam miközben idéző jelet mutat a kezével. Mint ahogyan a többség, ő is látta a kis beszélgetésünket a kettes lánnyal. Időközben megtudtam, hogy Lunának hívják, a másik fiút a körzetéből pedig Sonnak. A vacsoránál sokat kérdeztem a kiválasztottakról, amire Brandon készséggel válaszolt is. Például a tizenegyesekről kiderült, hogy nagyon szegények és azért akartak erősnek tűnni, hogy legyen elég támogatójuk. Pedig  a kisfiú, Ken, csak 13 éves, pont mint a húgom. És senki sem jelentkezett helyette önként, inkább végignézik, ahogy megölik szerencsétlent. Érdekesnek találtam, hogy Brandon milyen megvetéssel beszél a Kapitóliumról és a nagyon fiatal kiválasztottakról. Egyre szimpatikusabb lesz, ahogy jobban megismerem. Amikor beszél, összehúzza a szemeit, mintha dühös lenne. A kisfiú társát Alexandrának hívják. Nem testvérek, de a lányban van annyi jóindulat és tisztesség, hogy megvédi a kissrácot, amíg lehet. Miközben Brandont hallgattam, képzeletben már az Arénában jártam és elképzeltem, amint a lány a kicsi élettelen teste mellett gyászol, és egyből rossz kedvem lesz. És ha én ölöm meg a kisfiút? Hiszen csak egy győzhet. Bár elég sokan leszünk, és biztosan nem én oltom majd ki az életét. Ezzel nyugtatom magam, és egy időre az agyam egyik rejtett zugába dugom ezt a gondolatot. 

Visszatérve emlékeim mélyéből, észreveszem, hogy a nap már felkel ami azt jelenti, hogy Liamnek lassan mennie kell. Az éjszakát ma is velem töltötte, de nem mondanám, hogy sokat aludtunk. Mindkettőnk egyre többet gondol a közeledő Viadalra, ezért órákon át beszélgettünk. Mindenféle dolgokról, előhoztunk pár együtt töltött pillanatot, kiveséztük a Kapitólium ételkülönlegességeit, de egyikőnk sem mondott semmit, mi lesz a gong szó után. 

- Ébresztő fiatalok, egy újabb csodás nap kopogtat az ajtótokon! - ez még viccnek is rossz, de szó nélkül hagyom és komótosan felállok. A fiú is felkel és mellém áll, majd gyors csókot lehel az ajkamra, ahogy minden reggel teszi, amióta itt vagyunk. Miután kiment, elindulunk a fürdőbe és elintézem a tisztálkodási dolgokat. Miután végeztem, vagy tíz percen keresztül nézegetem a ruhásszekrényt, majd azzal szórakoztatom magam, hogy ki-be nyitogatom. Ma a mentorok tanácsait kell hallgatnunk, ami kifejezetten hasznos, de valahogy nem fűlik hozzá a fogam. Főleg, hogy én kezdek Donalddal, ami alap járaton rosszul hangzik. Olyan tíz perc után hallom a férfi türelmetlen kopogását, ami inkább a dörömbölés kategóriába tartozik.

- Lennél kedves kifáradni?

- Őszintén szólva nem. - mormogom, de valahogy mégis meghallja.

- Mit mondtál? - komolyan mondom, mintha az apám lenne. Ami talán nem is áll olyan távol a valóságtól. 

A tömeg egy pillanatra néma csöndbe borul, majd szépen lassan mindenkinek leesik, hogy Peeta mit mondott az imént. Innen-onnan valaki hangosan felsikít, majd mindenki szomorúan ingatja a fejét. Közben pár kivetítő Katnisst mutatja, amint fülig vörösödve lesüti a szemét. Váratlanul érte, nem számított ilyen vallomásra. Ezek szerint nem avatták be, ami váratlan következményeket vonhat maga után. A műsor véget ér, a fiú lesétál a színpadról, majd Caesar megköszöni, hogy itt voltunk ma este, és ő is távozik. Az emberek még mindig a sokk hatása alatt ballagnak ki, rengeteget vitatkoznak a történtekről.
- Érdekes este volt. - állapítja meg a rendőrfőnök, amit a felesége is támogat.

- Szegény fiú. Sokan át tudják érezni a helyzetét. - ezt azért nagyon erősen kétlem, de inkább magamban tartom a gondolataimat és csöndben sétálok a még mindig hevesen beszélgető pár mellett. Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy Peetáékkel kéne vacsoráznom, mert ez az utolsó estéjük, bár ezt a hatalmas tömeget elnézve nem fogok időben odaérni. Azért mindenképpen szeretnék elbúcsúzni tőlük, mert az, hogy viszont találkozunk-e, az főleg rajtuk múlik.

- Tényleg Olivia, te mit gondolsz? - kérdezi Mrs. Steel.

- Elnézést miről? Elkalandoztak a gondolataim. - a válaszom hallatán a nő úgy néz rám, mintha vérig sértettem volna, ezért segély kérően a férjére nézek. 

- Azon filóztunk, hogy a tizenkettes lány érez-e valamit a fiú iránt. - ezen egy pillanatra elgondolkozom, de nem azért, mert nem tudom a választ, csak nem vagyok biztos benne, hogy azt kéne megosztani velük. Van egy olyan érzésem, hogy jól jön még, ha azt mondom, hogy igen.

- Őszintén szólva nem tudnám biztos megmondani, de talán ő is érez valamit iránta. Hisz lesütötte a szemét és elpirult. Ez biztosan jelent valami kapcsolatot. - helyeslően bólogatnak, majd folytatják a társalgást, amibe nem kapcsolódok be, mert elértük a lifteket. Rég jártam erre, de ha minden igaz, ez a lift elvisz a kiválasztottakhoz.
- Elnézést, de még el kell intéznem valamit. - mondom búcsúzóul, majd már fordulnék is a felvonó felé, amikor Mr. Steel a fülembe súgja.
- Az interjúk előtt szeretnék beszélni veled. - összehúzom a szemöldököm, de azért bólintok. A férfi bizalmas tekintettel nézi, ahogy elindulok a tömegben, amire az agyam egyből kattogni kezd. Többnyire egy lázadásos terv miatt szokott ilyeneket mondani, ami nem nagyon érdekel, de valamiért hajthatatlanul mondja a titkosabbnál-titkosabb dolgokat. Talán elege van a sok titkolózásból, és nincs más akinek el tudná mondani. Mert mielőtt rendőr lett, Snownak dolgozott, úgymond a jobb keze volt. Aztán évtizedekre rá elege lett a piszkos kis ügyekből, és átállt a  "másik oldalra".
Sikerül átverekednem magam a tömegen, és beállok a vörös ruhás Avox mellé.
- A versenyzők lakosztályához. - mondom a sötét bőrű férfinak, aki még nem nyomott meg egyetlen gombot sem, csak türelmesen engem néz. Végül leesik, hogy pontosabban kell kifejeznem magam, ezért hozzáteszem. - A 12. emeletre legyen szíves. - Bólint, majd mosolyogva beüti a koordinátákat. Biztosan kedvesen megköszönné, hogy nem úgy beszélek vele, mint egy kutyával, de sajnos nem tudja.
Hamarabb megérezünk, mint gondoltam, ezért kedvesen megérintem a férfi vállát, aki meglepetten fordul felém.
- Jó munkát végez. - majd szó nélkül kilépek a liftből, ahol már ismerős folyosók várnak, ezért sietősen elindulok jobbra és kopogás nélkül benyitok. Most jövök csak rá, hogy elég későre jár, ezért halkan lépkedek, hátha már alszanak. Mondjuk nem hiszem, már csak saját tapasztalatból sem. Annak idején én nem tudtam aludni.
Beérek a nappaliba, ahol nincsen senki, de észre veszem, hogy elég hűvös a levegő. Talán fent vannak a tetőn. Nem csalódok, a tetőre vezető ajtó nyitva van. Fent egy szőke fiút látok álldogálni a korlát mentén, akinek be van kötve a keze. Közelebb megyek és megkérdezem, mi történt. A váratlan hangtól összerezzen, majd felém fordul.
- Á, semmi különös. - már én is a korlátnak támaszkodom, és a fiút nézem, amint idegesen megrándul a szája széle.
- Mondtam már, hogy nem tudsz hazudni nekem. - elmosolyodik, és felém fordul.
- Hát igen, lassan megtanulom.
- Szóval mi történt? - kérdezem ismét.
- Amikor felértünk Katniss fellökött és elestem. Közben pedig levertem egy vázát. - a bekötözött kezét piszkálja, miközben hanyagul megrándítja a vállát, de látszik, hogy fáj neki.
Pont a viadal előtti este nem szerencsés ilyen sérülést szerezni. - oldalra döntöm a fejem, hogy jobban tudjam figyelni a reakcióját. - Nem tudsz rá haragudni nem igaz?
- Nem. - feleli, de azért biztosan rosszul esett neki, hogy a lány így letámadta.
- És mi lesz az Arénában? Ott is meg akarod védeni?
- Mindent megteszek, de kétlem, hogy akár az első estét is megérem. - szomorúan elfordítja a fejét és a város fényeire összepontosít.
- Van egy ötletem, ha érdekel. Bár eléggé két esélyes. - érdeklődve újra rám sandít, én pedig elmondom neki a hirtelen jött ötletet.
- Ha beállnál a Hivatásosokhoz...
- Lehetetlen.
- Hallgass végig! Ne add fel ilyen könnyen! - mondom kissé idegesen. Neki is épp annyi esélye van nyerni, mint bárki másnak. - Szóval... Úgy gondolom, Katnisst erős ellenfélnek tartják,ezért mihamarabb meg akarnak szabadulni tőle. - kis szünetet tartok, mert látom, hogy Peeta ökölbe szorítja az ép kezét. Tehát nem hiszem, hogy bántanának, mert te el tudod vezetni őket hozzá. Nem azt mondom, hogy minden apró jelet meg kell mutatnod nekik, csak annyit, hogy ne legyél nekik gyanús.
- És aztán? Ha megtalálták?
- Erre nem látok lehetőséget, mármint benne van a pakliban, hogy összeterelnek benneteket, de az a célod, hogy megvédd nem? A nézők ezt nagyra értékelik, hidd el. - kezével a halántéket kezdi masszírozni, ezért folytatom. - Persze ez a te döntésed. De jobb lenne, ha aludnál rá egyet. Egyetértően bólogat, és elindul lefelé. A vállára teszem a kezem, és úgy kísérem le.
- Sok sikert holnap. - mondom biztatóan, majd bánatos arckifejezése láttán megölelem, hátha jobb kedve lesz. A kedvemért elmosolyodik, majd jó éjszakát kíván és becsukja maga mögött az ajtót.