10. Fejezet

Ezer, meg ezerszer elmondhatnám, mennyire örülök annak a 6 db 7 db pipának, amit Tőletek kaptam :) Ezzel elértük a rekordot :D És ne haragudjatok, de ez most egy rövidebb rész lesz... 

Jó olvasást!

" - Hűha, ezt a ruhát többször is felvehetnéd - dicsér Liam, aki tátott szájjal bámul ideiglenes új külsőmre.

- Te sem panaszkodhatsz - mondom a ruhájára mutatva, ami tökéletesen kiemeli izmost felsőtestét. A szerelésünk összeillik, ugyanaz a villámlós ruha. Rá is kentek valami sminket, amitől ő is kissé ijesztőnek tűnik.

- Minden rendben? Akkor szállhattok is fel a szekérre. - kiálltja mögöttem Chrystine, a tetőtől talpig kékbe öltözött mentor, aki Liamnek segít. Mielőtt válaszolhatnánk valamit, már karon is ragad, és a szekér felé vonszol. Tigris már vár minket, aki előre ment, mert egy barátjával találkozott. Ránk mosolyog és a szekér felé biccent, hogy szálljunk fel. Mielőtt felszállhatnék, megszólal:

- A zsebedben találtam egy fekete rózsát, ezért vettem a bátorságot és rendeltem egy hasonló kiegészítőt a szerelésetekhez. - motyogja, majd az egyiket az én kezemre csatolja, a másikat Liamére. Olyan, mint egy karkötő, ami végigfut a karunkon. - Most menjetek. - utasít kedvesen. Liam udvariasan felsegít, majd ő is jön utánam. 

- Figyeljetek, kis vibrálást talán érezni fogtok, de semmi baj nem lesz. - mondja Chrystine, majd arrébb lép. - Sok sikert! - mondja búcsúzóul és Tigrissel az oldalán integetni kezd.

- Tigris miért nem beszél? - kérdezi Liam. Direkt nem kérdez rá a rózsás karkötőre, gondolom ő is pontosan tudja mit szimbolizál.

- Nehéz dorombolva beszélni - gondolkodom, mert ez már az én fejemben is többször megfordult.

- Chrystine folyton beszél és beszél, mintha nem tudná másnak elmondani, akit talán érdekel is a hajfestés művészete. - Miközben gúnyosan beszél, elfintorodik, amitől nevetnem kell. Szegény, mennyit szenvedhetett az elmúlt pár órában.

Hirtelen a lovak maguktól megindulnak, nekem pedig a társamba kell kapaszkodnom, ne hogy leessek. Egyik kezemmel erősen megmarkolom a a szekér szélét, a másikkel Liambe kapaszkodom. Lassan kiérünk az alagútból, ami mögött az egész világ figyel minket. Egyenletesen veszem a levegőt, egy pillanatra lehunyom a szemem. Mit keresek én itt? Mit keresünk mi itt? Azért öltöztetnek ki, hogy aztán örömmel végignézzék, ahogy lemészároljuk egymást? Ez az egész miattuk van. Minden az ő hibájuk. Nemsokára vagy elveszítem azt, akit a legjobban szeretek, vagy búcsútmondok az életemnek. Tekintetem a mellettem álló fiúra szegezem, aki kíváncsian néz előre, várva, hogy mi következik. Szökjünk meg? Áh, semmi esélyünk nem lenne innen meglógni, kivágnák a nyelvünket, vagy rosszabb. Már végig kell csinálnom. Már nincs visszaút, bemegyek az Arénába, és gyilkolni fogok. Mert ezt kell tennem, vissza kell mennem a húgomért, nagyapáért. És mi lesz kettőnkkel? Egyikőnk holtan tér vissza a Körzetbe. De valamelyikőnk túléli, és én azt akarom, hogy Liam legyen. Bár tisztában vagyok vele, hogy a dolgokat egyáltalán nem én irányítom. Talán meghalok, talán már csak napjaim vannak hátra. De addig is, kiélvezek minden egyes együtt töltött pillanatot, még ha azt a Kapitóliumban kell töltsem.

- Hé, minden rendben? - két aggódó szempár figyeli a reakciómat, de én csak elvigyorodom.

- Mutassuk meg nekik a legcsábosabb mosolyunkat. - az aggodalom pillanatok alatt eltűnt az arcáról, helyette megjelent az a jól ismert elragadó mosoly. 

Amikor a kocsi kiér a nézők elé, mindenki ijeden felhördül. A kivetítőre pillantok és látom, hogy szó szerint világítunk a félhomályban. Mint... mint egy csillagszóró. A körzetben nagyon sokan el tudják készíteni, csak a megfelelő anyag szükséges. Az emberek is észreveszik a hasonlóságot, és éljenezni kezdenek, a nevünket kántálják. Mi meg csak integetünk és mosolygunk a félőrült kapitóliumiaknak, akik rózsákat és csókokat dobálnak felénk. Főleg a hölgyek Liam felé. A lovak szép sorba rendeződnek. Olyan jól betanították őket, hogy pontosan tudják, hova álljanak. Az előttünk magasodó épület tetején Snow elnök áll, a kiválasztottakat fürkészi, még mielőtt elkezdené a beszédét. Tekintete megtalálja az enyémet, és hosszasan méregetjük egymást. Kígyó szeme egyenesen marják az enyémet, legszívesebben elfordítanám a fejem. Lehet, hogy így tesztel minket, hogy kire érdemes figyelnie. Hogy őszinte legyek, magam alatt vágom a fát, mert nem szeretnék a célkeresztjében lenni, de valami miatt képtelen vagyok más felé nézni. Kissé oldalra dönti a fejét miközben mosolyog, majd a tömeg felé fordul, és elkezdi a beszédet. 

- Hölgyeim és Uraim, Kiválasztottak. - erős hangjára kissé összererzzenek. - Elérkezett a 60. Éhezők Viadala, ahol a szerencsés kiválasztottak megküzdenek egymással a busás jutalom fejében. Hivatalosan is sok szerencsét kívánok Mindannyiótoknak, de a legfontosabb, hogy; sose hagyjon el benneteket a remény. - mindenki örül és tapsol, a lovak pedig maguktól visszamennek az épület legelejére. 

Végigfutok a folyosón, aztán hirtelen balra visz az út, majd egy emeletnyi lépcsőzés után megérkezem a Kiképzőteremhez. Azt terveztem, hogy megmutatom Katnissnek az épület többi részét, amibe Haymitch nagy nehezen, de belement. Ha úgy vesszük, akkor ez tiltva van, de vele semmit sem csinálhatnak, mert kell a játékukhoz, engem meg már régóta nem érdekel. Meglátom a lift felé tartó Katnisst, oldalán Peetával. Még időben kiszúrnak, így nem kell kiabálnom. 

- Beszélhetnénk? - kérdezem Katnissre mutatva, mire a fiú bólint és elmegy. - Van kedved kedved velem vacsorázni? -sejtelmesen mosolygok a kérdés közben, de amikor látom, hogy aggódik, még hozzáteszem - Nyugi, Haymitch is tud róla.

- És hova mennénk? 

- Remélem van kedved íjászkodni- a szemében mintha öröm bujkálna az íjászat szó hallatán. - Gyere - intek ara az irányba, ahonnan jöttem. Az épület egyik közeli részében van egy terem, ami ugyan olyan, mint a Kiképzőterem, csak kisebb. Miután végigmentünk ahosszú folyosón, ami után párszor jobbra, majd balra kanyarodunk, míg meg nem látom a nagy piros ajtót. Előveszem a kulcsom a zsebemből, majd elfordítom a zárat és kitárom az ajtót. 

- Ez mind a tiéd? - kérdezi meglepetten.

- Tulajdonképpen igen. - odalépek a késekhez, majd az egyiket elhajítom a közeli bábu felé, aminek a kés belefúródik a szívébe. - Igaziból csak én jövök ide. Bár a város végén van egy másik, azt jobban szeretem. - magyarázom a bábut bámuló lánynak. - Akkor van kedved lőni, vagy inkább álldogálsz? - kérdezem mosolyogva. Katniss elindul az íjak felé, majd kezébe veszi az egyiket. Odaállok mellé és figyelem, ahog eltalálja a bábu gyomrát. - Mielőtt elengeded a nyilat, fújd ki a levegőt. - megfogok én is egy íjat, és amint a nyíl a helyére kerül, el is engedem, ami meg sem áll abábuig. -Nekem beválik. Célba veszi a bábut, és  lő még párszor. Nagyobb profin csinálja, ezért elkezdek tárgyakat dobálni a levegőbe, ami egy kicsit nehezebb. 

-Megmutatom, hogyan éld túl, ha közelharcba kerülsz. - kissé bizonytalanul, de követ, és megáll velem szemben. - Ha valaki fegyverrel közelít, amilyen gyorsan csak tudod, vedd el tőle. Többnyire  fentről várd a fegyvert. - a kezemmel lassan  megpróbálom elkapni. - Ilyenkor fuss el alatta, de ha az nem megy, akkor ragadd meg a kezét és csavard ki. De mivel kisebb is vagy a többieknél,  könnyebb lenne  elfutnod. Mivel lendületből támad, így szerezhetsz magadnak egy kis egérutat.  - magyarázom, majd most már lendületesen futok felé. Ügyesen kikerül, de azért próbálgatjuk egy darabig. Mutatok neki még pár lehetőséget,aztán bemutatom a késeknek és a lándzsáknak. Olyan két óra után visszapakolunk mindent a helyére.

- Erről majd nem kéne mesélned senkinek jó? - kérem Katnisst, aki egy bábut tol a fal mellé.

- Miért? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel.

- Tudod, a kiválasztottak nem hagyhatnák el a lakosztályukat. De ne aggódj, ha megtudnák sem csinálnának veled semmit. 

- És veled? - megvonom a vállam.

- Már nem tudnak ártani nekem. - Nem beszélünk egy darabig, csak szorgosan pakolunk. Miután végzünk, elindulunk vissza, pontosan arra, amerről jöttünk.