12. Fejezet

Hellóóó!
Ismét elérkezett a péntek, szép hétvégét kívánok Mindenkinek, és ha már péntek, itt az új fejezet is ;)
És köszöntöm az új feliratkozót, Rebeca C. - t! Köszönet a pipákért és a kommentért :D
Jó olvasást!


"Egy éles sikoltás közepette ülök fel az ágyban, úgy zihálok, mintha kilométereket futottam volna. És ez igaz is, mert az a röpke másodperc, ami alatt visszatérhettem rémálmaim mélyéről a való életbe, olyan hosszúnak tűnt, mintha innen hazafutottam volna az 5. Körzetbe. A szívem olyan érősen kalapál, mintha ki akarna törni és elmenekülni innen. Liam erős kezeit érzem az arcomon, amint simogatnak. Így próbál megnyugtatni.
- Csak egy rémálom volt! Semmi baj, nyugodj meg... - az agyam nem akarja felfogni, hogy ez nem volt igaz, pedig belül tudom, hogy anya nem miattam lett öngyilkos. Bár mindig magamat akoltam, és nem alaptalanul. Ahogy az emlékek visszatérnek a fejembe, a könnycseppjeim is úgy indulnak meg lefelé. A fogaim vacognak, a kezem libabőrös. 
- Sajnálom...annyira sajnálom... - suttogom a levegőbe, miközben meredten magam elé nézek. A könnyeim egyre gyorsabban folynak végig az arcomon, így adva helyet a következőknek. 
- Mi történt? - kérdezi egy távoli hang Liamet, aki válaszol valamit, de nem értem. Mintha egy búrában lennék, ami éppen hogy befogadja a kinti információkat. Érzem, amint egy kéz gyengéden simogatni kezdi a fejemet, de én csak meredten nézek magam elé, miközben azt hajtogatom, hogy "sajnálom". 
- Pihennie kellene. És neked is. - mondja a férfi, aki a hajamat simogatja. Lassan az oldalamra fektetnek, aztán a hangok elhalkulnak és visszatérek álmaim sűrűjébe...

Reggel ugyan úgy találom magam, ahogy este elaludtam. Liam kezeit érzem a derekamon, kétlem, hogy nyugodtan aludt volna az éjjel. Nagyon lassan felé fordítom a fejem, hogy megtudjam, alszik-e még. 
- Nagyon megijesztettél, remélem tudod. - aggódva figyeli, amint teljes testemmel felé fordulok. Nem akarok róla beszélni, pedig muszáj lesz. Mindig addig faggat, amíg el nem mondom, mi bánt. Tudom, hogy miattam csinálja, de akkor sem akarok beszélni róla. Hogy ne kelljen ránéznem, arcomat a mellkasába temetem. Egy ideig csöndben vár, várja, hogy én meséljem el.
Mély levegőt veszek, és gyorsan elhadarom, mit álmodtam. Mesélek neki anyámról és arról, amit mondott, és amit tett. Liam végighallgat, s mikor befejeztem, a fülembe suttog.
- Te is tudod, hogy semmi közöd a halálukhoz. És gondolj bele; anyukád mikor mondott volna neked ilyen? - igaza van, ő erős és csendes asszony volt, sosem mondott volna senkinek ilyeneket. - Most mennem kell átöltözni, de reggelinél találkozunk. - Bólintok, majd hosszan megcsókolom. 
A zuhany egyenletesen permetez be meleg vízzel. Már legalább öt perce itt állok, és hagyom, hogy a víz eláztassa a bőrömet. Végül úgy döntök, nem lenne rossz reggelizni is, mielőtt lemegyünk a Kiképzőterembe. A gép automatikusan megszárítja a hajam, aminek most kivételesen örülök. Gyorsan visszafutok a szobába, ahol már vár egy fekete tréning együttes. Kíváncsi vagyok, vajon mindenki egyforma ruhát kap-e. Eszembe jut a rózsás nyaklánc, és örömmel nyugtázom, hogy Tigris valahogy az ágyam mellé tetette.
Miután elrendezem magam, végre elindulok az étkezőbe, ahol már mindenki helyet foglalt. Leülök Liam mellé, Donalddal szemben.
- Minden rendben? - kérdezi némi aggódással a hangjában. Most esik le, hogy ő nyugtatgatgatott tegnap.
- Persze. - válaszolom szűkszavúan, de nem nézek rá.
Miután mindenki befejezi az evést, Cyntiával az oldalunkon elindulunk a lift felé. A nő természetesen azon a pár perces úton is egy életet történetét meséli el. Valahogy már kezdem megszokni ezt a sok felesleges információt. Már csak mosolygok az egészen, és helyeslően bólogatok.
- Legyetek ügyesek Drágáim! - vigyorog ránk kedvesen, majd kitessékel a liftből.
Az ajtó automatikusan kinyílik, ahol egy férfi a hátunkra ragasztja a Körzetünk számát. Körbenézek, és látom, hogy mindenkin ugyan olyan ruha van, mint rajtunk.
- Mihez lenne kedved? - kérdezi Liam, aki a lehetőségeken gondolkodik.
- Először nézzük meg az ehető növényeket. - elindulunk az egyik irányba, és messziről elkerüljük a késeket és íjakat. Szívem szerint gyakorolnék egy kicsit, mert innen is látszik, hogy ezek az íjak nem olyanok, mint amivel otthon lőttünk.
Pár óra múlva Liam az álcázáshoz megy, én pedig a tűzgyújtáshoz megyek. A segítő lassan elmagyarázza, mivel a legkönnyebb tüzet csiholni. Egész jól megy, bár nem mondanám, hogy könnyű. Két kővel tüzet csikarni fél napomat is igénybe venni, ezért inkább a fával próbálkozom. Hallom, amint valaki mellém lép és nézi, amint szerencsétlenkedem. A szemem sarkából megismerem a lányt a 7. Körzetből. Charlottenak hívják, ha jól emlékszem. 
- Próbáld meg gyorsabban. - mondja a fára mutatva. Ránézek és semmi gúnyolódót nem látok a tekintetében. Csak kedvesen mosolyog. Visszafordulok a fa felé, és újra megpróbálom, most már sokkal gyorsabban. A fa füstölni kezd, majd lángra kap. Végül is ő a 7. - ből jött, ahol a fő termék a fa, szóval biztos mindent tud róla. 
- Kösz. - mondom miközben büszkén a megperzselődött fát nézem. Lehet hogy nem kéne ismerkednem a csajjal, mert úgy is meg kell öljem, különben ő teszi meg. A kezem magától elindul a lányé felé. Az agyam későn tér magához. - Olivia vagyok. - legszívesebben képen törölném magam. Ezt most hogyan gondoltam? Haverkodjunk össze, aztán álmában nyírjam ki? 
- Charlotte. - lenéz a nyakláncomra, majd egy pillanatig a rózsát bámulja, aztán a mellettünk kettővel arrébb lévő állomásra néz, ahol Liam kötelet mászik. Résnyire szétnyílik az ajka, mintha mondani akarna valamit, de meggondolja magát. - Örültem a találkozásnak. - mondja végül, majd elindul a körzettársa felé. Utána nézek, és próbálok nem azon agyalni, hogy mit akarhatott mondani. 
Nemsokára ebédhez hívnak, amit a kiválasztottak "együtt" csinálnak. Mármint egy teremben kell ennünk. Liammel kiválasztunk egy szimpatikus asztalt, majd helyet foglalunk és falatozni kezdünk. Többségben mindenki egyedül eszik, csak a Hivatásos falka ül egy asztalnál. Meglepetten figyelem, hogy a kilencesek is ott vannak. Nem tudom mivel nyerték el a Hivatásosok kegyeit, hogy bevették magukhoz őket. 
- Ezt figyeld. - a falka felé biccentek, mire a fiú kíváncsian odafordul. 
- Érdekes. - ezek szerint ebben az évben nincsenek nagy elvárásaik. - ezen a megjegyzésen elmosolyodom. - Láttad már az új Játékmestert? - A hatalmas üveg fal mögött ácsorgó alacsony, idősebb férfire nézek. Deepack McLeor hátborzongató tekintete találkozik az enyémmel, mire kiráz a hideg. - Úgy hallottam egy szadista állat. Snow külön erre a fordulóra kérte fel.- A fickó barna parókája természetesnek tűnően omlik a vállára. Biztos, hogy az nem igazi, mert azon a hapin semmi sem igazi. 
- Félelmetes... - mondja gúnyosan Liam, és a szájába emel egy falatot. - Láttam összehaverkodtál a hetessel.
- Nem mondanám. Csak bemutatkoztunk. 
- Akkor elkezdtetek haverkodni. - erre már nem reagálok semmit, mert tényleg valami hasonló történt. Bár az Arénában kétlem, hogy szövetkeznénk, inkább csak kölcsönösen békén hagyjuk egymást.
- Hova akarsz menni ha végeztünk? - kérdezi.
- Meg akarom próbálni, milyen ezekkel az íjakkal lőni. - mondom egyszerűen.
- De Donald azt mondta... - még mielőtt elkezdhetne ellenérveket sorolni, inkább gyorsan belé folytom a szót.
- Ne aggódj, nem árulom el magam. Majd megoldom. - hátra dől a székben, és hunyorogva engem fürkész.
- Hát jó. És mi lesz ha elmondom Donaldnak? - ezt úgy mondja, mintha bármit is tehetne velem.
- Azt próbáld meg. - mondom vigyorogva, és elindulok a fegyverek felé.

Az eredmény jelző táblát vizsgálom, számolgatok, osztok-szorzok. Katnissnek elég jók az esélyei, de még mindig vannak jó páran előtte. Lassú léptekkel közeledik valaki jobbról. Ezeket a lépéseket bármikor megismerem.

- Finnick! - köszöntem a már mellém érő srácot, és megölelem. - Régen láttalak.

- Tudod, a sztároknak nincs idejük olyan apró dolgokra, hogy egy kislánnyal lógjanak. - mondja kapitóliumi akcentussal, mire kicsit meglököm.

- Ahha, szóval, akkor le is léphetsz. Persze, csak ha már kértél autógrammot. - mondom nevetve és ő is velem nevet. - Mi járatban erre? 

- Gondoltam, hogy itt leszel. - az arca kissé szomorkássá válik. - Sosem hagyod abba igaz? - válasz helyett csak megrázom a fejem. Már nem hagyhatom abba.

- Inkább mesélj valamit. Nem sikerült kifognod valakit? - kérdezem vigyorogva.

- Ha ha, nagyon vicces vagy ma. - mosolyog olyan tipikus Finnickesen. - Képzeld, nem kaptam meg azt a nagyon szexi rucit, amit egyszer mutattam. Azt mondták, hiánycikk lett. - sejtelmesen néz rám, ami tudom, hogy mit jelent. Ezek szerint mostanság megint lázadozik a 8. Körzet. Nem értem minek csinálják, csak saját maguknak okoznak kárt ezzel.

- Tudod Finnick, egyenlőre nem akarok új ruhát venni. - Érti mire gondolok, ezért némán bólogat. Egyáltalán nem akarok belefolyni ezekbe a dolgokba. Én már az elején megmondtam nekik, hogy hagyjanak békén. 

- A Viadal kezdésére hivatalosak vagyunk. Mármint Flickermannhoz. javítja ki magát. 
- Jó hogy nem az Arénába kell mennünk. Megint. - rázom a fejem. 
- Mit szólsz, ha sétálnánk egyet? - kérdezi, és a kijárat felé biccent.
- Gondolom meg akarod mutatni a felújított kertet. - Mindig van egy olyan érzésem, hogy figyelnek. Ha nem is kamerákkal, akkor emberekkel. 
A kijárat után balra fordulunk, majd megkerüljük a házat. Egyikünk sem beszél, amíg hátra nem értünk. A virágok között hangosan nyikorognak a szélfogók, amik tompítják a hangunkat. Szép ez a kert, ha jól tudom már legalább ötven éve itt áll, de még mindig úgy néz ki, mint amikor elkészült. Tele van hatalmas, vastag törzsű tölgyfával, bükkfával, akácfával és még egy csomó fajtával. Kis bokrok és virágok díszítik a területet, de van külön virágágyás is, ahol éppen állunk.
- A 8. és 9. Körzetben lázadoznak az emberek... - kezdi Finnick, de félbeszakítom.
- Mondtam, hogy nem érdekel.
- Csak hallgass végig oké? - morcosan bólintok. - Szóval, ne nézz hülyének, de hallottam innen- onnan, hogy van élet a tizenharmadikban. - meglepetten nézek rá. 
- Ez lehetetlen Finnick. Te is tudod. - a 13. Körzetet már 74 éve, a Sötét Napok idején lebombázta a Kapitólium, és a körülmények miatt kizárt, hogy életben maradhatott volna ott bárki. - És mégis hol élnének? A föld alatt? - kérdezem gúnyosan.
- Hé, mondtam, hogy ne nézz hülyének, én csak ennyit hallottam. 
- És ha élnének, akkor miért nem segítenek? Úgy tudom, ott termelték a nukleáris anyagokat. Biztos maradt volna valami, amit bevethetnének. - Egy pillanatra mindketten elgondolkodunk. Egyszer-egyszer mindig szárnyra kaptak ilyen pletykák, de senki sem tudta bizonyítani. - Á, hülyeség. 
- Azóta gondolkodom rajta, mióta meghallottam. De igazad lehet, valami jelet adniuk kellett volna magukról.
Néhány óráig még beszélgetek Finnickkel, mi van náluk a 4. - ben, meg hogy hogy tölti a napjait. Én mesélek a 12. Körzet kiválasztottairól, aztán megöleljük egymást búcsúzóul. 
- Majd még találkozunk. - intek mosolyogva, majd taxiba szállok, és haza vitetem magam.