11. Fejezet

És íme a következő fejezet, ami elég durvára sikeredett, talán az ihlet onnan jött, hogy pont egy szomorú számot hallgattam... de remélem elnyeri a tetszéseteket ;)

Ezer köszönet Blankának az első feliratkozónak! A kommentet is köszi :))

- Holnap még véletlenül se menjetek a fegyverek felé. - mondja Donald vacsora közben. A felvonulás után kaptunk egy kis időt, amit fürdésre vagy pihenésre fordíthattunk. Liam átjött hozzám, és egészen addig beszélgettünk, amíg Cyntia vacsorára nem invitált. Akkor kikászálódtam az öléből, ahol egész idő alatt voltam. - Az egyik állomáson az ehető gyümölcsöket kell megkülönböztetni a mérgezőtől. 

- Egy másikon tüzet lehet csikarni mindenféle természetes dologból, fából, kövekből. - folytatja Brandon. Csöndben hallgatom őket, és megpróbálok mindent az eszembe vésni. 3 napon keresztül gyakorolhatunk, majd meg kell mutatnunk a tudásunkat a Játékmestereknek. Ők értékelik a látottakat, és a szerint pontoznak. A magas pontszám sok támogatót jelent, szóval addigra ki kéne találnom, mit mutassak be nekik. Talán a késekkel zsonglőrködöm. Régen a húgomnak szoktam zsonglőrködni, amitől mindig boldogan kacarászott. Persze nem késekkel, hanem almákkal, ami azért könnyebb, főleg ha azt nézzük, hogy a kések levághatják az ujjad. 

- Megpróbálhattok szóba elegyedni valakivel, aki szimpatikus. Mint már mondtam, van pár erős kiválasztott. - mindketten Donaldra nézünk, aki kifürkészhetetlen arccal engem bámul.

- Azt hittem, ezt már tisztáztuk. - mondom mogorván.

- Rosszul hitted. - feleli nyersen, és most már ellenségesen fürkész. A csend lassan kínossá válik, ezért Liam próbálja csillapítani a kedélyeket. 

- Megpróbálhatjuk, azzal nem veszítünk semmit. - finoman megfogja a kezem, és feláll. - Talán pihennünk kéne. - Leveszem a tekintetem a morcos férfiről, és követem a fiút.

- Jó éjszakát. - mormogom az asztalnál maradt társaságnak, és a szobám felé indulunk. Miután becsukjuk az ajtót és kényelembe helyezzük magunkat, Liam szólal meg először.

- Mi volt ez a néma párharc Donaldal?

- Nem tudom. Szerintem nem bír engem. - eddig nem volt valami "hű de kedves" hozzám.

- Szerintem pedig rokonlelkek vagytok. Kétlem, hogy nem kedvelne. - az agyam hirtelen iszonyat sebességgel kezd el kattogni. Valahonnan ismer, bár nekem nem ismerős, csak az Aratásokon látom, mint mentort. Talán valamelyik ismerősével üzletelek, és onnan hallott rólam. Vagy ismeri a húgomat, aki házról-házra jár eladni a virágokat, amiket én hoztam az erdőből.

A hirtelen kedély változásait még mindig nem tudom hova tenni. Egyszer tanácsokat ad, egyszer ellenségesen bámul. 

- De szerintem ne gondolkozz ma már rajta, inkább pihend ki magad. - mutat a szemem alatti karikákra. Sosem aludtam jól, a rémálmok mindig felébresztettek. És attól hogy ő itt van velem, csak ritkulnak, de nem múlnak el. Meg persze az a rengeteg megválaszolatlan kérdés, amire éjszakába nyúlóan keresem a választ sem segít, hogy a karikák eltűnjenek.

- Igazad van, ki kell pihennem magam. - elmosolyodik, és lágyan megcsókol.

Egy hatalmas ajtó előtt állok, amire a "Belépni tilos" feliratot festették. A figyelmeztetéssel nem törődve benyitok, és megcsap a késő esti, hűvös szél. A Körzetben vagyok, az egyik hatalmas energia tároló épület tetejére vezetett az ajtó. A lábaim maguktól vezetnek a korlát mellé, pedig belül valami riaszt, hogy most azonnal el kell tűnnöm onnan. Mégis, megyek tovább, amíg meg nem látok egy szőke, idősebb nőt, aki a korlát mellett álldogál. Fürtjei össze-vissza állnak a széltől. Lassan felém fordítja a fejét, és a nőben megismerem a halott anyám. Szemei beesettek, és fal fehér, erősen zilál. A homlokáról verejték folyik le lassan, majd lecsöppen a ruhájára, amit rögtön követ egy másik. Míg ő majd' elolvad, én remegve húzom össze magamon a kabátom. A meglepettségtől épp csak pár szót tudok kipréselni összeszorított ajkaim közül. 

- Anya? 

- Igen. - a hangja élettelen, de határozott. Apád jó ember volt. - olyan, mintha magának beszélne, és nem nekem.

- Tudom.

- És tudod miért halt meg? - a hangja rekedten cseng, és egyenesen a szemembe néz. Barna szemei üresek, csak szomorúság bujkál bennük. 

- Miről beszélsz anya? - suttogom neki olyan halkan, hogy egy pillanatra azt hiszem, nem is hallja.

- Tudod te azt pontosan. - az arca eltorzul és kiabálni kezd. - Miattad! Ha nem szöksz ki akkor este, akkor még mindig élne! Az egész a te hibád! - üvölti, az arca eltorzul a dühtől. 

- Anya, én nem csináltam semmit... - a hangom elcsuklik, és az első könnycsepp lassan végigfolynak az arcomon, ami hamar zokogássá alakul.

- Mindenről te tehetsz! Mindenről! - Anya is sír és szaggatottan beszél. - Én ezt nem bírom tovább! Nem bírlak látni TÉGED!! - az utolsó szót teli torokból üvölti nekem, majd felkapaszkodik a korlátra, hogy egy szempillantás alatt eltűnjön a mélyben. 

- Már tudjátok mit fogtok bemutatni a Játékmestereknek? - kérdezem a szemben ülő két fiatalt.

- Majd eldobok valami nehezet. - felel hanyagul Peeta. 

- Majd íjászkodom. - Katniss sincs ma beszédes kedvében, ezért nem is erőltetem. 

Tegnap a késői érkezésünkkor Peeta mintha meg lett volna sértődve, mert gyorsan besietett a szobájába. Nem tudom, hogy ezért neheztel-e rám, vagy más problémája van. Mivel mindketten kerülik a szemkontaktus és elég közömbösek, szerintem egymással van bajuk. Haymitchre nézek, aki ugyan azon gondolkodik, mint én.

- Nekem ennyi elég volt, megyek, lefekszem. - mondja sietősen Katniss és feláll az asztaltól, majd kisiet. Sután rám pillant, kétlem, hogy lenne kedve beszélgetni.

- Nekem is elég volt. Köszönöm. - mondja Peeta és már kint is van az étkezőből. 

- Legalább ő megköszönte. - méltatlankodik Effie. Hát persze, a modor. 

- Biztos csak fáradtak. - mondja Cinna, majd Portiára néz. - Még nézzünk át pár dolgot a ruhával kapcsolatban. - A nő bólint, majd mindketten felállnak az asztaltól és elmennek. 

Nemsokára Effie is elvonul, így ketten maradunk Haymitchcsel. 

- Milyen gyorsan leléptek. - még mindig kicsit meg vagyok lepve, hogy mindenkinek hirtelen kellett elmennie. A férfi felmordul, majd tölt egy pohár vörösbort.

- Nem tudom, mit kezdjek velük, mármint mit csináljanak az interjún. 

- Katniss nem egyszerű eset. A legegyszerűbb ha önmagát adja.

- Ettől félek. - mormogja Haymitch, mire felnevetek. - Lesz pár óránk gyakorolni.

- Peetával nem lesz bonyolult. Úgy vettem észre, jól bánik a szavakkal. És a kellő sármja is meg van. - kis szünetet tartok. - Mit szólsz, a reménytelenül szerelmes figurához? - sejtelmesen elmosolyodom.

- Most csak viccelsz ügye? Most arra gondolok amire te vagy...- őszinte döbbenet bujkál a szemeiben, amiért folytatom.

- Komolyan mondom. A reményvesztett szerelmes, aki sosem kaphatja meg élete szerelmét. Ezzel rengetegen azonosulni tudnak. És ez nem egy álarc. - Haymitch csöndbe burkolózik, hogy eldöntse, mi legyen.

- Jó. De ezt tőle szeretném hallani. - mondja tettetett komolysággal

- Most hülyéskedsz? Mikor tévedtem? Meg amúgy is beszéltem vele. - Gyengén beleboxolok Haymitch vállába, mire nevetni kezdünk. 

Az ilyen pillanatok eszembe juttaják, hogy mégis volt valami értelme megnyerni a Viadalt, és a tömérdek rossz után néha jön egy jó is, ami egy pillanatra elfeledteti, hogy hol és kik is vagyunk. Főleg akkor, ha egy olyan ember társaságában vagy, aki hasonló dolgokon ment keresztül, mint te. Haymitchet ritkán látom nevetni, de amikor sikerül egy pillanatra elfelejtenie, mi történt a múltban, akkor igazán jó ember.