14. Fejezet

Üdvözlök Mindenkit újra itt, és így jó hétvégét is kívánok kedves olvasóim :)

Iszonyatosan hálás vagyok a rendszeres pipákért, nagyon köszönöm, hogy jeleztek, hogy itt vagytok! És most már 5 tagra bővült kis csoportunk :D Mellesleg egy szavazás is folyik, izgatottan várom a véleményeteket :)

Jó olvasást!

- Mégis hogyan gondoltad? Egyáltalán gondolkoztál? - ordítja Donald, miközben fel-alá járkál. Amikor meghallottuk az ajtó csapódást, nem akartunk kijönni, de lényegében ki ráncigáltak bennünket. Illetve engem.

- Felkaptam a vizet! Maga mit tett volna? - kérdezem, és én is felemelem a hangomat. 

- Biztosan nem árulom el mindenkinek, hogy mihez értek! Ez kész öngyilkosság! - ripakodik rám. Figyelem, miközben a szoba egyik sarkából a másikba ér, majd halkabban folytatom önmagam megvédését. Liam mögöttem áll és a vállamon pihenteti a kezét.

- Még mindig csak ennyit tudnak. És azt is hihetik, hogy csak véletlenül találta el, puszta szerencséből. - szól közbe Chrystina. A nő halvány rózsaszín ruhában van, amit gomb méretű fényes kövek díszítenek és magas sarkú cipő díszeleg a lábán, ami első ránézésre is kényelmetlennek tűnik. 

A férfi mintha lenyugodott volna kissé. Megáll, összezárja a szemeit és hangosan kifújja a levegőt. Végül rám néz és most már normális hangerővel szólal meg:

- Talán Chrystinának igaza van. - egy pillanatra elgondolkodik, majd így folytatja - Lennétek olyan szívesek, és kimennétek a szobából? - Liam kérdően rám néz, mire bólintok, hogy menjen nyugodtan. Leveszi a kezeit a vállaimról, majd Tigris mögött távozik. Amikor már csak ketten vagyunk, folytatja. - Pár kiválasztott mentora megkérdezett, hogy akarsz-e szövetséget kötni valakivel. Azt feleltem nekik, hogy egyenlőre gondolkozol, majd megkérdeztem, miért vagy olyan érdekes. Amikor azt mondták, látták amint megszégyeníted a Hivatásosokat, tudod mit éreztem? - meséli és kis szünetet tart. Magamban elvigyorodom, mert ezek szerint mások is hatásosnak találták a kis akcióm. Csöndben maradok, mert nem tudom, hogy jó vagy rossz mondat fog-e elhangzani. - Büszke voltam, hogy a mentorod lehetek. - Donald szemeibe nézek, aki elégedetten mosolyog. Furcsa érzés tölt el, még mindig nem tudok mit kezdeni ezekkel a pillantásokkal és szavakkal. 

- Kérdezhetek valamit? - vár egy kicsit, fontolgatja, de végül bólint. - Honnan ismer engem? - szürke szemei szomorúan néznek rám. Elkapja a tekintetét és az összefonódott ujjait kezdi bámulni. 

- Amikor fiatal voltam, volt egy srác, aki reménytelenül szerelmes volt az egyik lányba, akit az iskolából ismert. - Leülök, mert ismerősen cseng a történet, ami fájdalmas emlékeket idéz. -  A cukrászda előtt ácsorgott és sóvárogva nézte a kirakatot. Pár évvel az után történt, hogy visszatértem az Arénából. Sok pénzem volt, és akkor is volt pár százas a zsebemben. Odasétáltam a fiú mellé, aki szemlátomást huszon pár évesnek tűnt. Jó erőben volt, az arcát befedte a borosta. Szakadt dzsekiben volt, alatta egy szürke póló. Amikor megkérdeztem, mit nézeget olyan erősen, csak legyintett. Végül rábeszéltem, hogy mondja el mi bántja, majd elmesélte, hogy van egy lány, aki olyan okos és szép, hogy szerelmes lett belé. Valami szépet szeretne adni neki, amivel leveheti a lábáról, de sajnos nincs elég pénze semmilyen gyönyörű dologhoz. Miután meghallgattam, megveregettem a vállát és odaadtam neki a zsebemben talált pénzt, majd sarkon fordultam és haza mentem. Nemsokára már azt hallottam, hogy összeházasodnak és a lány már terhes egy kis lánnyal. - szünetet tart, aztán folytatja - azóta minden nap találkoztunk a cukrászda előtt, és beszámolt, hogy milyen fordulatot vett az élete. Őszintén bevallom, megkedveltem, olyan kedves és visszafogott ember volt. Majd egy nap kiáltozásokat hallottam az egyik utca felől. Megszakítva az esti sétámat, a hang irányába rohantam. Mire odaértem, már csak a távolodó békeőrök hátát láttam és egy férfit a földön. - annyira koncentrálok a történetre, hogy levegőt is csak fojtottan veszek. - Amikor odaértem egy összevert férfit találtam. Minden tiszta vér volt, az arca is el volt torzulva, de felismertem a srácot, Henninget, akivel a cukrászda előtt találkozgattam. - egy árva könnycsepp gördül ki a szememből, amikor felfogom, hogy Donald az apámról beszél. Sosem tudtuk meg pontosan, mi lett vele, csak annyit tudtunk, hogy meghalt az utcán. A könnyeim sós patakként folynak le az arcomon, ami egyre erősebb lesz, míg nem szipogni kezdek. - Ott guggoltam és nem tudtam, mit csináljak. Majd rám emelte a tekintetét és alig hallhatóan beszélni kezdett. Közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam, mit mond. Tisztán emlékszem minden egyes szavára: "Vigyázz a családomra. Ne hagyd,hogy éhezzenek, és mondd meg nekik, hogy szeretem őket és mindig itt leszek nekik. Kérlek." - aztán elnézett fölöttem és kifújta a levegőt. Ijedtemben rázogatni kezdtem, persze feleslegesen, mert már meghalt. Rám tört a zokogás és addig sírtam ott egyedül az utcán, amíg másnap valaki meg nem talált. - Donald szeme vörös lett, mire befejezte a történetet, de visszafogja magát és nem sír. - Azóta minden nap vittem élelmet nektek, de nem túl sokat, mert nem akartam, hogy feltűnő legyen. Amikor vadászni kezdtél, akkor mindenkinek adtam pénzt, hogy vegyék meg tőled a vadat. De egy idő után már nem volt szükség a támogatásomra, így tényleg te tartottad el az otthoniakat. - elhallgat és gyorsan kitörli a könnycseppet a szeméből. Még mindig nem néz rám, de én meredten bámulom a férfit. Mindvégig segített nekünk, csak mi nem tudtunk róla. Legalábbis én nem. Nem neheztelek nagyapára, hogy nem mondta el, jól tették, hogy nem árulták el. Mivel most már tudom hogyan halt meg az apám, egyáltalán nem segít, sőt, inkább bonyolítja az amúgy is kusza gondokat. A legnagyobb kérdés most is a "miért", mi más lenne. A hüvelyk és mutat ujjamat erősen végig húzom az arcomon, végig a szememen, egyenesen az államig. Végül szó nélkül felállok és elindulok a szobámba. Út közben meglátom Liam közeledő alakját, ezért felgyorsítom a lépteim, majd mikor elértem a célom, magamra zárom az ajtót. 
- Liv, mi a baj? Engedj be kérlek! - hallom kintről, de én csak némán az ajtóra támaszkodom. Rázkódom Liam felesleges ajtónyitási próbálkozásaitól, de még mindig csöndbe burkolózva várom, hogy feladja. - Nem megyek el, amíg be nem engedsz! - még mindig kitartóan dörömböl, és hozzám beszél. Hirtelen elhallgat, majd halkan megszólal  - Ne bújj el a falad mögött. Tudod hogy én mindig itt vagyok neked. - Lassan eljut a tudatomig, hogy mindig, ha az érzelmeimről van szó, bezárkózom és senkit sem engedek közel magamhoz. Talán ez egy belső védekezési mechanizmus, amit az évek alatt kifejlesztettem. Így megvédem magamat a csalódástól, de nem tudom, hogy megéri-e. Visszafordulok a még mindig nyugodt ajtóhoz, majd a kezem a kulcsra rakom és lassan elfordítom a zárban. Óvatosan kinézek és a tekintetem találkozik a szemközti fal előtt álló fiúval. Szemeiből aggódás és gondoskodás sugárzik, ami megnyugtat valamennyire. Szó nélkül mellé lépek és átkarolom, majd ő a hátamra helyezi a kezét. Így állunk nem tudom mennyi ideig, szótlanul, a csöndet figyelve. Közben apámra gondolok és eltűnődöm, hogy mien vad dologgal érdemelhette ki ezt a halált. Nem emlékszem a részletekre, mert csak 6 éves lehettem, illetve abban a hónapban töltöttem be. 
- Akarsz róla beszélni? - kérdezi Liam, miközben lágyan simogatja a hátamat. Tagadóilag megrázom a fejem, amire egy gondterhelt sóhajtás a válasz. - Gyere menjünk enni. - ő elindul, de én lecövekelek. Ezek szerint teljesen elhagyott az idő érzékem, mert azt hittem, csak pár percig álltunk egymásba kapaszkodva. A testem is megerősíti a fiú állítását; a hasam alig hallhatóan megkordul és a lábaim is fájdalmasan visítanak, amit persze csak én érzek. 
Félre húzom a szám és elindulok az étkező felé. 

- Peetánál menjetek rá a kedves fiú benyomásra. - mondom Haymitchnek a 12. Emelet nappaliján ülve. Egy órája néztük a tévében Ceaser Flickerman eredmény hirdetését. Reggel a kiválasztottak megmutatták a Játékmestereknek, hogy miben jók. Mire Peeta következett, addigra már megunták a dolgot és a figyelmüket a malac kötötte le. A fiú végül 8 pontot kapott ami nem is rossz, de nem is olyan érdek feszítő, ha a támogatók szemszögéből nézzük a dolgot. Ellenben Katniss 11 pontot kapott, amire eddig még nem volt példa. Ha minden igaz, a lány elvesztette a fejét és kilőtte szerencsétlen disznó szájából az almát, majd engedély nélkül kisétált. Ezt a húzást magas pontszámmal jutalmazták, ami lehet, hogy az Arénában majd visszaüt. Biztosan lesz jó pár támogatója, de a Játékmesterek kereszttüzébe keveredett, ami nem túl előnyös.
- Vele nem lesz nehéz. Nem úgy, mint a másikkal. - Haymitch rosszallóan csóválja a fejét.
- Az biztos. De én még mindig tartom magam ahhoz, hogy adja önmagát.
- Kétlem, hogy nagy sikere lenne. Egyébként teljesen lényegtelen, mert mindenki a ruhájára fog emlékezni. - ebben mondjuk igaza van. Kell még valami, amivel kitűnhet a többi közül.
- Emlékszel, amikor mondtam, hogy Peeta milyen érzéseket táplál iránta? - a férfi kíváncsian felém fordul. - Ebből előnyt is lehetne kovácsolni.
- Már ha belemennek.
- A fiú jól bánik a szavakkal, meg tudja oldani. Katnissnek meg... - egy pillanatra elgondolkozom, aztán hirtelen olyan érzés tölt el, mintha felkapcsolták volna a világítást a fejemben. - Egyszerűen nem mondjuk el neki. Az lesz a legjobb.
- És ha el kezd hitetlenkedni, vagy másféle képpen szabotálni a tervet?
- Kétlem. - megrázom a fejem. - Inkább ledermed, legalábbis én erre fogadnék. Bár nem ismerem annyira. Mondjuk ő nem viszonozza Peeta érzelmeit.
- Az mindegy. - közelebb hajol és úgy folytatja - Csak a show a lényeg, semmi más. De ezt te is pontosan tudod. - gúnyosan elmosolyodom.
- Ki más tudhatná jobban. - a hangomból a keserűség és az undor keveredik, ami maró érzést kelt a számban. - Holnap maradjak itt segíteni? - Haymitch megrázza a fejét.
- Jelenésed van.
- Kösz hogy emlékeztetsz. - holnap egy tehetős Kapitóliumi családdal kell ebédeljek.
Az férfi egy szemét patkány és annyira gazdag, hogy a bal zsebében pihenő készpénz annyit ér, hogy ezt az egész épületet meg lehetne vásárolni. Mind emellett a felesége tudta nélkül nőket enged fel a lakására, hogy eltöltsön pár kellemes órát. Sajnálatos módon volt szerencsém már találkozni vele "úgy", amivel a szomszéd idős házaspár életét mentettem meg, már ha lehet ilyet mondani. Bár őszintén szólva már meg sem kérdezem, hogy ki van célkeresztben, mert már automatikusan megcsinálom, amire utasítanak.
- Menj haza, aludd ki magad. - ránt ki a gondolataimból Haymitch. Aggódva méreget, ezért megkeményítem az arcvonásaimat, hogy semmit se tudjon leolvasni a reakciómból. Felállok és egy halk jó éjt után már az ajtó felé igyekszem.